Zavaros Szerelem és Ragyogás (Szünetel!!)

37.rész

,,-Húgi-jött közelebb Denisz. A többiek csak hitetlenkedve néztek rám.-Nincs semmi baj. Ez nem te vagy. Gyere-nyújtotta a kezét felém.-Haza megyünk."
-Hm...-gondolkodtam el.-Még nincs kedvem. Remélem nem haragszotok meg de nekem mennem kell. Ja és még valami-fordultam vissza.-Inkább menjetek haza. Nem akarlak titeket is bántani-Klaus termett előttem.-Ne kérlek.
-Én nem félek tőled, remélem tudod. És azt akarom hogy gyere velünk-lépett közelebb.-Nélküled nem megyek sehova-nézett a szemembe. Közelebb hajolt de én nem hagytam hogy megcsókoljon. Hitelen eltűntem onnan és az épület mögötti kis erdőbe találtam magam. A személyiségem még nem állt helyre. Ott álltam a fák között. Elijah hangját hallottam meg. Odakaptam a fejem és felemeltem a kezem hogy ha kell tudjak varázsolni.

-Anna-kicsit megnyugodtam hangjától.-Kérlek ne csináld ezt. Segítünk neked ebben is. Ne lökj el magadtól mindenkit. Együtt megoldjuk. A családdal-nézett a szemembe. Ismét ugyan olyan fájdalom nyílalt a mellkasomba mint előző nap. Azt a kezem ami mellettem lógott felemeltem és a szívemre tettem. A többiek egyből ott termettek. Közelebb akartak jönni de még nem voltam magamban elég biztos.
-Ne gyertek közelebb-térdre estem a fájdalomtól.-Sajnálom-néztem fel rájuk könnyes szemmel. Majd minden elsötétült. Nem éreztem, láttam és hallottam semmit.

Nem tudom hogy mennyi az idő, és azt se hogy hol vagyok. De arra keltem fel hogy valaki a hajamat és az arcomat simogatja. Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemem. Enzo volt az. Ismét lehunytam a szemem, de már nem aludtam.
-Hol van?-kérdeztem rekedtes hangon. Ekkor vettem észre  hogy az egyik pólója van rajtam.
-Mindjárt szólok neki-adott egy puszit a homlokomra és elindult kifelé.
-Enzo-szóltam utána halkan és erőtlenül.-Szeretlek.
-Én is húgi-válaszolt majd kiment. Nem sokkal később újra nyílt az ajtó.
-Hogy vagy?-ült le mellém Klaus. Sóhajtottam egyet.
-Mintha a halálomon lennék-néztem fel rá. Tekintete szomorú volt.-Mi a baj?-kérdeztem rá.
-Hát valamit el kell mondanom-hajtotta le a fejét. Óvatosan megfogtam a kezét.-Egy kis időre tényleg meghaltál, de sikerült újraéleszteni. Azt nem tudjuk miért nem lettél vámpír, de a méreg még nem ürült ki a szervezetedből. De nyugi Freya már keresi hogy milyen varázslattal tudna segíteni.
-Jaj Klaus. Ne aggódj. Úgyse lesz semmi bajom-simítottam meg az arcát.-Sajnálom hogy látnod kellett azt az oldalam. Pedig próbáltam elfojtani, de nem sikerült. A többiektől is bocsánatot szeretnék kérni-mondtam szégyenkezve.
-Nincs miért. De ők is megértették-mosolygott halványan.
-De ugye nem ítéltek el?-kérdeztem kicsit ijedt hangon.-Nem tudnám elviselni ha megutálnátok-estem kétségbe.
-Dehogyis. Mondtam már. Nálunk ez megszokott-nyugtatott. -Mindenkinek van egy sötét oldala.
Ekkor Freya rontott be a szobába egy kis üveggel a kezében.

-Meg van Klaus!-kiáltott fel örömében.-Sikerült megtalálnom az ellenszert. Idd meg ezt gyorsan-nyomta a kezembe. Úgy tettem ahogy kérte. Nem volt valami finom. Még álmosabb lettem, amit egy ásítással jeleztem is.-Most pihened kell, de ha felkelsz majd, jobban leszel mint valaha-mosolygott rám vidáman.
-Köszönöm-néztem fel hálásan a legidősebb Mikaelsonra.-Akkor utána megyünk bulizni-mosolyogtam.
-Aludj egy kicsit. Az majd segít. És ha felkeltél elmegyünk majd-nevetett fel Freya.
-Klaus-fordultam felé.-Itt maradsz velem míg alszok?
-Persze-mosolyodott el. A lány elhagyta a szobát, ő pedig befeküdt mellém. Szorosan hozzá bújtam és már nem féltem semmitől. Mellette biztonságban éreztem magam. Elég hamar elaludtam míg ő a hajamat simogatta.