Elhagyva ●BTS●JIMIN●Vampire ff.● 《 BEFEJEZETT》

°•°•●Egy másik történet●•°•°

Jimin segítségével lemásztam a tetőről, és az eső miatt sűrűn pislogva néztem körbe.
Namjoon-ék az utcáról azonnal hozzánk siettek, Jihyun pedig mögöttük kullogott fejét lehajtva.
Szemeim Yoonwo élettelen testére siklottak, majd Yoongi-ra.
Éreztem...Végre vége!
A zokogás hirtelen kitört belőlem és Yoongi-hoz szaladva átöleltem.
Fejemre és hátamra simított.
-Annyira örülök, hogy nem esett bajod...-suttogta mély hangján fülembe.
Elmosolyodva elhajoltam tőle és körbe néztem a többieken, hogy mind jól vannak-e.
-Mi jól vagyunk Rae, -mosolygott rám Taehyung -Menjünk be, mert megfázol.
Bólintottam, de hirtelen kipattantak szemeim és rohanni kezdtem a hátsó bejárat felé.
Többen is utánam szóltak. Kérdezték, hogy mi a baj, de nem tudtam válaszolni.
Pánikolva rohantam be, egyszer meg is csúsztam a sárban, de nem érdekelt.
"Remélem nem kések el..."
Berontottam a házba és azonnal a konyhába futottam és zokogva térdeltem a földre.
Jongsu ott feküdt, körülötte vér...rengeteg vér...
-Jongsu? Jongsu?! -szólongattam és kezére fogtam.
A férfi nehezen felnyitotta szemeit, majd először körbe aztán észrevéve engem végre rám nézett.
Fájdalmasan, de épp oly' őszintén elmosolyodott.
-Rae?...Hát jól vagy...úgy aggódtam...-hangja rekedtes volt, és halk, alig bírt beszélni.
Ekkor értek be a többiek.
Mindenki elhallgatott, Namjoon pedig követte a példám, és mellém térdelt.
-Jongsu?...-hangja remegett, a sírás határán állt.
-Jongbin...azt hittem...sosem látlak már...-nevetett fel halkan aminek köhögés lett a vége -De sajnos újra látlak te szemét...-Jongsu még folytatta volna, de újból köhögött.
Segíteni akartam Jongsu-n, de ugyanakkor nem akartam őket megzavarni, így csak számat harapdálva idegeskedtem és pityeregtem.
Jongsu hirtelen köhögött még párat és közbe megszorította a kezem.
Hirtelen két kar fonódott körém, ami mikor hátra néztem kiderült Jimin-é volt, elhúzott onnan és mindenki más is követett minket.
-Segítenünk kell neki...-feszegettem Jimin karjait magam körül, ő azonban csak még inkább szorított magához.
-Yoonwo-nál volt egy karó a biztonság kedvéért...Jongsu-ra használta el...Jongsu nem fogja túl élni. Az is csoda, hogy még mindig él...-mormogta én pedig zokogva szorítottam ruháját markomba.
-Nem lehet....Miért?....Miért?!...-zokogtam, de belül  hálás voltam Jimin-nek, amiért nem engedte, hogy végig nézzem...
A házban azután síri csend volt.
És az is maradt.
Azután az este után, minden fontos dolgomat összeszedtem és elmentem Jimin-ékkel együtt.
Soha többet nem akartam visszatérni abba a házba.
Az egész csapat, újból együtt elköltöztünk.
Azonban...Namjoon...Vagyis Jongbin nem jöhetett velünk.
A többiek időt kértek tőle. Mégiscsak, hosszú évek bizalma ment a kukába és átverve érezték magukat.
Több hónap telt el az új otthonunkban Busan másik városrészében.
Azóta Jongsu-t eltemettük. Ott találkoztunk Namjoon-nal újból, ő pedig végre újból visszatért hozzánk. Mindenki megbocsájtott neki és azóta úgy tesznek, mintha meg sem történtek volna a múltbeli sérelmek.
A napok és a hetek úgy szálltak a fejünk felett, hogy követni sem bírtam. Mire minden helyreállt, január lett és az iskolákban új félév kezdődött. Én pedig úgy döntöttem beiratkozom és befejezem végre az iskolát...azonban két tényező meggátolt ebben.
Az egyik az a nap volt, mikor Yoongi végre elárulta a címet és elmehetettem az édesanyám új otthonába...
Felkészített rá, hogy egyszerűen nem bírta visszahozni az emlékeit, így semmire sem fog emlékezni, sem velem, sem a régi otthona és a volt férje után...
Elfogadtam, hogy apa emléke már csak az én szívemben fog élni, ezért elindultam, az elég közeli címre.
Egyedül mentem, és otthon mindenkit megfenyegettem, hogy ne merjen követni, ugyanis szokásukká vált, hogy mindenhová kísérgetnek.
Idegesen álltam egyik lábamról a másikra, míg megnyomtam a csengőt.
Egy aranyos családi ház volt, kicsit kisebb, mint a régi házunk...
Az ajtó kinyílt és majdnem elsírtam magam, mikor anya nyitott ajtót. Kezében a kistestvérem volt, aki a távollétemben megszületett. Rózsaszín ruhái alapján kislány lett.
-Szervusz, segíthetek valamiben? -ordíthatnékom volt anya idegen hangjától.
-Nemrég...-hirtelen majdnem elsírtam magam így megköszörültem torkom és mosolyogva kezdtem neki újból -Nemrég költöztünk ide, és gondoltam bemutatkozom az...új szomszédoknak.
-Oh, nem is tudtam, gyere csak be, kedves. -intett anya mosolyogva én pedig a küszöböt átlépve levettem cipőim és idegenként lépkedtem be abba a házba ahol valójában nekem is a helyem lett volna...
-Foglalj csak helyet. -intett a kanapé felé, én pedig leültem -Bocsánat a rendetlenség miatt, a baba még csak két és fél hónapos és kicsit még nehezen mennek a dolgok.
-Hogy hívják? -néztem a kicsire, akivel anya leült elém a fotelba.
-Raekyo. -mosolygott, viszont én még elfelejtettem levegőt is venni -Már rég eldöntöttem, hogyha kislányom lesz Raekyo-nak fogják hívni. És végre itt tarthatom a kezembe. -mosolygott a picire majd rám nézett - Oh, miért sírsz kedves?
-Csak megható...Hogy...Az én anyukám is így gondolta. Az én nevem is Kim Raekyo. -mondtam kissé hamisan mosolyogva, majd gyorsan megtöröltem szemeim.
-Micsoda véletlen. Én Min Subin vagyok. -biccentett, míg én meghajoltam -És édesanyád hol lakik?
-Meghalt...-hazudtam...vagyis nem is igazán volt hazugság. Csak nézőpont kérdése...
-Oh, nagyon sajnálom. És az apád?
-Ő is. Még gyerekkoromban.
-Ó, drágám, nagyon sajnálom. Komolyan...El se tudom képzelni, milyen lehet neked. -állt fel és mellém ülve rám mosolygott -Ha bármiben segíthetek, nyugodtan szólj rendben? -simított vállamra, mire én könnyek közt bólintottam.
-Igazából...Örülnék egy kis segítségnek. Tudod, pár hete tudtam meg, hogy várandós vagyok. És fogalmam sincs mit, hogyan csináljak. -nevettem fel zavartan.
-Komolyan?! Egyértelműen mindenben segítek. Bármi van keress bátran angyalom.
-Köszönöm...
-És az apukája? -nézett rám kiváncsian.
-Park Jimin-nek hívják. Nem rég kérte meg a kezem. -simítottam a gyűrűmre ujjamon.
-Nagyon gyönyörű. -nézett rá ő is a kis köves gyűrűmre.
-Bárcsak az anyukámnak is elmondhatnám ezt...-suttogtam szomorúan.
-Biztosan büszke lenne rád és örülne, hogy boldog vagy. -mosolygott míg én bólintottam egyet.
Mivel nem válaszoltam semmit, így kissé beállt közénk a csend. Csak a kis csöppség halk gügyögését és szuszogását lehetett hallani.
Hirtelen anya magához vont, már amennyire tudott a babától.
Úgy tűnt, mintha érezné, hogy nem is vagyunk annyira idegenek egymásnak és emiatt minden áron segíteni akar...
Mosolyogva hajtottam fejem vállára...úgy mint régen.
-Olyan kis árvának tűnsz Kincsem. Biztosan nehéz és hosszú út áll mögötted.
-Igen...De az egy másik történet. -válaszoltam őszinte boldogsággal, míg épphogy csak dudorodó pocakomra simítottam. "Ez már a mi történetünk"

Vége