Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

105. rész

– Gyanúsan lassan jöttetek – jegyzi meg Ákos köszönés nélkül, amikor belépünk a konyhába, miután sikeresen átvergődtünk a rengeteg cipőn és kabáton, amiket sokan eldobáltak az előszobában.
– Te máris itt vagy? – csodálkozok rá, megállva Arni mellett, aki eközben kezét lágyan hátamhoz érinti.
– Én céltudatosan jöttem és nem romantikáztam útközben – felel grimaszolva, mire én zavartan megforgatom szemeimet. A témán ő azonnal továbblép és már affelől érdeklődik, hogy mit innánk.
Kicsit elveszettnek érzem magam, kábultan ténfergek, mosolyogva ráköszönök az ismerős arcokra. Ákos valahová eltűnt, Arnold viszont stabilan áll mellettem. Ez valahol megnyugtató, de mégis fojtogatva érzem magam. Mintha csak megérezné, ismét gyengéden hátamra simítva kezét, mint a belépéskor, megkérdezi:
– Ki szeretnél menni a levegőre?
Némán bólintok, így csupán két perc elteltével már a hidegben állunk újra. Bentről kihallatszik a zene, de csak annyira, hogy nyugodtan lehessen beszélgetni idekint. Mi azonban csak csendben ácsorgunk egymástól egy méterre. Nem értem, mi van velem.
– Jól vagy? – szólal meg végül Arnold bátortalanul.
– Nem tudom. Furcsán érzem magam – mondom egy hosszú kilégzés kíséretében. A fiú tehetetlenül nehezedik át egyik lábáról a másikra, nem nagyon tudja, mit reagáljon. – Nem miattad – teszem hozzá, hogy ne értse félre a dolgokat. – Vagyis... Kicsit de, viszont az már más tészta. Szóval itt a bulin nem miattad érzem magam furán, az csak úgy van – magyarázom, közben kezemet ide-oda rángatva, ezzel talán még érthetetlenebbé téve mondandómat.
– Miattam miért érzed magadat furán?
– Mert nem vagy önmagad – szólal meg az ajtóból Ákos hangja, aki ezek szerint megkerült.
– Miért ne lennék? – kérdez vissza Arnold értetlenül, tekintetét ingatva a mögöttem álló srác és köztem.
– Nem is tudom – kezdek bele. – Én ugyan nem ismerlek olyan nagyon mélyen, de mostanában annyira más vagy, mint régebben, amikor megismertelek.
– Megpuhultál – toldja hozzá Ákos, mire két kérdő, zavart szempárral találja szemben magát.
– Csak kezdek megnyílni – hagyja figyelmen kívül barátját Arnold, s nekem intézi szavait. – Rég történt olyan, hogy ennyire elkezdtem volna beengedni másokat. Ettől még én én vagyok – tárja szét karjait, amolyan "nem tehetek róla" stílusban.
– De miért pont én? – kérdezem rövid emésztgetés után.
– Ez mondjuk engem is érdekel – szúrja közbe Ákos, amit felháborodással jutalmazok.
– Mi lenne, ha te befáradnál azon az ajtón és teret hagynál a csakis ránk tartozó beszélgetésnek? – mondom idegesen, majd a kilincset lenyomva befelé kezdem tolni őt az ajtón, remélve, hogy tényleg bevonul a házba. – Szia – köszönök el tőle tágra nyílt szemekkel és egy legkevésbé sem kedves mosollyal, mire ő csak nevetve távolabb sétál, így be tudom csukni mögötte az ajtót. Teljesen kizökkenve fordulok vissza Arnihoz, aki meglepetésemre azonnal megszólal:
– Mert te nem akartál mélyebbre látni a felszínnél és mégis te voltál az, akinek sikerült.

Sikerült aktuálissá tennem a szilveszteri bulit, azt hiszem😀 Így hát ezzel a továbbra is szilveszteri napon játszódó résszel szeretném mindannyiótoknak megköszönni, hogy itt vagytok, és a lehető legboldogabb új évet kívánni!♡