Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

85. rész

Az ajándékozás után mindenki vadul bontogatni kezdi a saját csomagját, természetesen ismét kis csoportokban, egymásnak mutogatva szerzeményeinket.
– Nem gondoltam volna, hogy Kristófot húztad – mosolyog rám halványan Csilla.
– Titokzatos voltam, mint mindig – mosolygok vissza.
– Mint mindig – ismétli meg szavaimat, ajkai felfelé görbülnek, hangja azonban szomorkásan cseng.
– Még mindig nem beszéltél vele? – kérdezem elkomorodva.
– Nem – rázza meg a fejét.
– El fogod veszíteni – mondom halkan.
– Tudom, ezért nem akarok neki mondani semmit a válásról – feleli szinte suttogva.
– Nem – húzom el a számat. – Pont hogy így fogod elveszíteni. Ha nem mondasz semmit neki. Nem követtél el hibát, csak szarul vagy, mert a szüleid válnak. Támogatna, ha elmondanád neki – helyezem a vállára a kezemet.
– Hogy tetszik? – néz rám Betti csillogó szemekkel és eltart néhány pillanatig, mire leesik, hogy a tőle kapott ajándékom felől érdeklődik. – Még ki sem bontottad? – pillant mellém csodálkozva, ahol az érintetlen tasak áll.
– Igen, bocsi. Feltartottam kicsit – mentegetőzik Csilla helyettem, majd Rina felé indul.
– Csill! – szólítom meg és ő hátra fordul. – Ha nem teszed meg, akkor én fogom. Komolyan.
Pár másodpercig némán néz rám, majd ismét elfordul, én pedig a kezembe veszem a tasakot és elkezdek belőle kipakolni.
– Kristóf? – kérdezi Betti sóhajtva, utalva korábbi megnyilvánulásomra.
– Kristóf – bólintok és a kezembe veszem az elővett könyvet, majd kinyitom. Az első oldalon a nevem szerepel, majd néhányat lapozva látom, hogy rengeteg fénykép van beleragasztva rólunk. – Úristen – mondom szótagokra bontva. – Ez egy emlékkönyv?!
– Igen – vigyorog rám barátnőm. – Ugye tetszik?
– Ez baromi király, persze, hogy tetszik. Köszönöm – ugrok a nyakába, aztán megnézegetem a többi apróságot: a gyertyát, a képeslapot, a csokit. – Imádlak.
– Nixi, van egy perced? – kérdezi a semmiből felbukkanó Kristóf. Betti elsétál, hogy ne zavarjon és én figyelmemet a fiúnak szentelem. – Öhm, köszönöm szépen az ajándékokat. Nagyon tetszik, tök jól eltaláltad.
– Örülök neki – mosolyodok el, majd türelmesen várok, mert testbeszédéből egyértelműen kiolvasható, hogy szeretne még valamit.
– Figyu, én... Szóval Csilla... – keresi a szavakat hümmögve, de mivel fogalmam sincs, mit akar mondani, ezért várom, hogy valahogy összetegye a dolgot. – Attól tartok, hogy szakítani fog velem. Vagy lehet, hogy nem kéne megvárnom, csak inkább nekem megtennem, akkor talán kevésbé fáj – mondja gyorsan, de csendesen.
– Miért szakítana veled? – kérdezek vissza zavartan, ugyanis nem számítottam éppen erre a következtetésre.
– Mert... Mert az utóbbi 2-3 hónapban eléggé megromlott a kapcsolatunk. Nem szeret velem lenni, kerüli a szemkontaktust, igazából kerül engem is. Gondolom talált valaki jobbat, vagy ilyesmi – nyel egy nagyot szemeit lesütve. Nagy szemekkel nézek rá fel, a szívem majd' meghasad. De nem, nem mondhatom el neki. Nem lenne korrekt.