Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

47. rész

– Beszélhetek Nixivel négyszemközt? – biccent felém Ákos. Válaszként a szüleink némán bólogatnak, így mi felállunk és arrébb sétálunk.
– Mit kell ezen kettesben megbeszélni? – nézem fel értetlenül a fiúra.
– Azt, hogy te mit szeretnél. Nekem fontos Anyu boldogsága, ezáltal én hajlandó vagyok alkalmazkodni. Akinek baja volt ezzel az egésszel eddig is az te vagy.
– Igen – mondom s összeszorítom ajkaimat. – Nekem van ezzel gondom. Ettől függetlenül nem óhajtom szétcseszni a családi idillt. Csak ne várd el tőlem, hogy 0-24-ben mosolyogjak hozzá – sziszegem.
– Van bármi, amihez te hajlandó lennél mosolyogni? Ja várj, tudom: Arnold nyakszivogatásához – néz rám megvető fejjel. Oké, mindenki tud megvetően nézni, de vannak akik úgy, hogy az a csontodig hatol. Na igen, ezt most a csontvelőm is érzi.
– Beszámíthatatlan állapotban voltam – mondom közömbösséget magamra erőltetve.
– Ez mióta mentség?
– Mióta tartozom neked magyarázattal? – csattanok fel. – Hulla részegek voltunk, eddig abban sem voltam biztos, hogy ő volt-e, mivel a fél este kiesett nekem. Te is majdnem megcsókoltál a parkban, úgyhogy én a helyedben nem vádaskodnék – pampogok halkan, de annál inkább idegesen.
– Kamuzol. Ez biztos, hogy nem történt meg – mondja rezzenéstelen arccal, de a szeme elárulja őt, látszik, hogy pánikol, mivel fogalma sincs arról, hogy én emlékszem-e rosszul vagy neki maradt-e ki a dolog.
– Ugyan miért ne történhetett volna meg? – kérdezem gúnyosan.
– Mert sosem csókolnálak meg – mondja egy kis gondolkodás után olyan lenéző hangsúllyal, hogy az fizikai fájdalmat okoz. Anélkül, hogy bármivel is jelezné felém, hogy a dialógust lezárta, visszamegy az asztalhoz. Pár másodpercig meredek magam elé. Miért fáj ennyire, hogy ezt mondta? Nem tőle függ az önbecsülésem. Rohadjon meg!
– Sikerült megbeszélnetek? – kérdezi fojtott hangon Gabi, mi pedig mintha csak összebeszéltünk volna, egyszerre bólintunk, majd helyeslünk. – Ó, az remek. És öhm, akkor – dadog esetlenül.
– Mindketten beleegyezünk az összeköltözésbe – közli Ákos határozottan.
– Lehet egy kérdésem? – mondom, amikor eszembe jut a lényeg. Legalábbis nekem ez az egyik lényeg. – Ugye most van nekem egy kis szobácskám, ami amolyan festő szoba. A másik házban ez hogyan lenne megoldva?
– Hát – teszi le az evőeszközt Gabi. – Ez picit nehéz kérdés. Nincs egy olyan kis felesleges helyiségünk, ami nálatok be van rendezve erre a célra.
– De esetleg a szobádban kialakíthatunk erre egy sarkot ha nincsen más opció – veti fel az ötletet Apu.
– Igen, az megoldható. Viszont ha van jobb lehetőség, akkor az lesz. A lényeg, hogy fogunk erről is gondoskodni – mosolyog rám biztatóan a nő. Miért rendes velem mindig? Miért nem hagyja, hogy utáljam? Felforgatja az egész életemet. Miért nem utálhatom? Utálni akarom. De még ezt is megakadályozza...