Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

68. rész

A szünet első felében végig Nagyiéknál voltam, ami hatalmas feltöltődést jelentett számomra. Besegítettem mindenhol, ahol csak tudtam, így szinte ugyanazt tettem, mint otthon: főztem, mostam, takarítottam, és mellé még pár műszaki feladatban is jeleskedtem. Mégsem éreztem úgy, hogy gürizek, mert közben rengeteget nevettünk, játszottunk, beszélgettünk. Nagyival kiveséztem az egész mostoha témát az elejétől a végéig, ilyenkor pedig Papa diszkréten elvonult, hogy kerülje a lelkizést. Az előző hétvége napsütéses időjárása már csak emlékként élt a fejemben, ugyanis jelentősen lehűlt a levegő és sokkal párásabb lett. Időnként az eső is szemerkélt, a levelek pedig – már ha ez lehetséges – még színesebbek lettek. Eljött az igazi ősz.
– Nagyi – szólítom meg a reggeli közben, lenyelve egy nagy falatot a rántottából. – Meddig maradhatok?
– Ameddig szeretnél Drágám – mondja, s szinte látom, ahogy átfut az agyán, hogy buta kérdéseim vannak.
– Arra gondoltam, – teszem le az evőeszközt, hogy teljes figyelmemet neki szenteljem – hogy ma hazaugrok néhány ruháért és füzetemért, hogy tudjak tanulni, és maradok vasárnap délelőttig – avatom be a terveimbe.
– Rendben Kincsem, én csak örülök ha itt vagy. Viszont apádnak szólj! – mosolyog rám csillogó szemekkel. Tényleg hiányozhattam nekik.
– Mindenképp – bólogatok hevesen.
A reggeli végeztével elindulok haza, kezeimet zsebemben nyugtatom. Már félúton járok, amikor gondolataimba merülve egy ismerős alakot pillantok meg.
– Szia – köszöntöm mosolyogva, azonban ahogy közelebb érek hozzá elkomorulok, látva kiábrándítóan nyúzott megjelenését. – Veled meg mi történt?
– Nixi? – méreget hunyorogva Arnold.
– Igen, én vagyok – biccentek idegesen. – Mi történt veled? – ismétlem meg kérdésemet.
– Kicsit szétcsaptam magam – sóhajt kezével halántékát masszírozva.
– Mivel?! – kérdezem döbbenten, mert el sem tudom képzelni, mi és ki tette ezt vele.
– Kurva sokat ittam – mondja lassan, majd akkora szünetet tart, hogy már azt hiszem nem is folytatja. – Meg vépéztem... És ekiztem – teszi hozzá az előbbi lassúsággal.
– Az eki az az...
– Ecstasy – válaszolja meg be sem fejezett kérdésemet. Nagy szemeimmel aggodalmasan pillogok rá, azt sem tudom, mit mondhatnék.
– És ki vert meg? – nyögöm ki végül az első dolgot, amit sikerül kiszenvednem a nyelvem hegyéig.
– Mi van? – néz rám értetlenül.
– A szemed alatt – mutatom magamon az említett testrészt magyarázatképp.
– Ja – nyújtja el. – Az csak az eki miatt lett ilyen – legyint, majd látva tányér méretűre nőtt szemeimet gyorsan hozzáteszi. – Nem bírja jól a szervezetem. Annyira.
– Annyira – nevetek fel hisztérikusan, megismételve az ő szájából elhangzott szót. – Te jó ég – dörzsölgetem az orromat továbbra is kissé leblokkolt állapotban.
– Haza kísérnél? – kérdezi fáradtan, nekem pedig eszembe sem jut nemet mondani neki.