Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

84. rész

Ákosnak sikerült ráébresztenie arra, hogy a túlhajszolással csak azt érem el, hogy kipurcanok, ahogy az minden évben történt eddig ebben az időszakban. Most azonban mindig gondoskodott róla, hogy egy kicsit lazuljak is, ne csak a könyveket bújjam, így sikeresen, de nem teljesen kimerülten estem túl a decemberi hajtáson.
Őszintén szólva nem tudom, hogy mitől függ, hogy egy suliban hogyan tartanak megemlékezéseket és ünnepeket, de valamiért nálunk az a szokás alakult ki még sok évvel ezelőtt, hogy az utolsó tanítási napon csak az osztálykarácsony van. Persze, azért nem hagyják, hogy lazulás legyen, szóval meg van mondva, hogy a kilenc órai kezdéstől legalább délig tolni kell a bulit.
– Halihó! – köszönt minket vigyorogva Betti, aki négyünk közül utoljára érkezik meg.
– 'Reggelt! – intek vissza és a többiek is üdvözlik.
– Nagyon flegmán tolod ma – nevet fel barátnőm, majd megölelget mindannyiunkat.
– Ilyet is kell néha, bocsi – vonogatom a vállam mosolyogva.
A termet karácsonyi díszek borítják, a tanári asztalon pedig egy kék és piros színekben pompázó fa csúcsosodik. Minden évben néhány önként jelentkező díszít, s bár ez is csak egy munka, mindig vannak, akik vállalják. Állítólag jó buli, vagy mi. Mondjuk kétségtelen, idén is nagyon kitettek magukért, rohadt jó hangulata van az egésznek. A számítógéphez kapcsolt hangszóróból legklisésebb karácsonyi dalok szólnak meglehetősen hangosan, amitől kissé úgy érzem magam, mintha a plázába csöppentem volna, ahol már októberben beüt a karácsonyi láz. Az is igaz, hogy ez a klisés, túlcsicsázott valami mégis baromi hangulatos.
A nálunk előző években kialakult menetrend szerint haladva az első egy órát társasjátékozással töltjük. Kisebb csapatokba verődve kiabáljuk innen-onnan, hogy "uno", "nyertem", "kimentem", "fekete" és hasonlók. A zenét szinte nem is hallani a zsongásunktól.
A második órában megkezdjük az ajándékozást, sokak szomorúságára szépen lassan, körben haladva, kedvességeket mondva, találgatva a húzott személyt. Könnyű elbambulni, hiszen elég unalmas hosszabb távon hallgatni a 32 fő szerencsétlenkedését.
– Én egy olyan lányt húztam, aki nagyon közel áll hozzám. Volt egy kis hullámvölgy a kapcsolatunkban idén, de nagyon hálás vagyok azért, hogy a barátom. Az egyik legkülönlegesebb ember, akit ismerek, már csak az öltözködése miatt is és azért is, mert most is épp egy másik univerzumban jár – magyarázza Betti, hogy kit húzott, én azonban nem sokat fogok fel belőle. Körbepillantva látom, hogy mindenki épp engem néz.
– Mi? Én? – kérdezem zavartan, mire barátnőm elneveti magát és megölel, majd átnyújtja a csomagját. Milyen kis sunyi! Rájöhettem volna, hisz idén alig nyaggatott, épp csak megkérdezte, hogy nem mondom-e el a húzottam nevét.
– Én egy fiút húztam, akit elég sokan kedvelnek, mert nagyon jó fej és kedves. Kosarazik és általában a fiúkkal lóg. Egyébként nekem nincs vele szoros kapcsolatom, többek között ezért, de nagyon bírom őt. Meg vannak róla belsős infóim – mondom, mire mindenki felnevet. Már rég tudják, hogy Kristófról beszélek, így odamegyek a sráchoz és egy rövid ölelés kíséretében átadom neki az ajándékát.