Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

13. rész

- Tényleg így kioffoltad? - kérdezi meg egy jó 2-3 perces csend után Betti. Csilla Kristóffal elment valahová, így gondoltam Bettit áthívom. A házba érve rögtön Ákosról kérdezett, mondván, hogy látott minket beszélgetni a folyosón, így gyorsan ledaráltam neki a dialógust.
- Miért ne tettem volna? Nem fog hazamenni bőgni Anyuci ölében - vágok amolyan "na ne röhögtess már, leszarom, mit csinál" fejet.
- Mert ő csak próbál kedves lenni. Rendes srác.
- Ja, képzelem, mennyire kiismerted - horkantok fel, majd felpattanok, hogy kinyissam az ajtót, ugyanis csengetnek.
- Rendszert fogsz csinálni abból, hogy átjössz hozzánk? - sóhajtok egy hatalmasat a küszöb túloldalán álló Ákos látványa miatt.
- Miért, máskor is volt már itt? - jelenik meg mögöttem Betti kíváncsian.
- Ööö szia! - köszön Ákos a barátnőmnek megvakarva tarkóját.
- Szió! - válaszol Betti szórakozottan, és látom a szemem sarkából, hogy az ajtófélfának dőlve elkezdi tekergetni barba hajtincseit, és felveszi flörtölő arckifejezését. Hát ez kész... Megfojtom, ha visszamegyünk majd a lakásba.
- Beszélhetnénk? - néz rám ismét Ákos, ezúttal határozottan zavartnak mondhatóan. Tény, hogy kinyírnám Bettit, de nem mindennapi látvány egy ilyen félisten, amikor zavarba jön. Baromi mulatságos.
- Miről? - próbálok fapofát vágni, de nagyon nehéz elfojtani vigyoromat. Ákos képtelen rám koncentrálni, néhány másodpercenként Bettire vezeti tekintetét, majd egy hosszabb szünet után szólal csak meg:
- Lehetne négyszemközt?
- Jövök mindjárt - intézem szavaim barátnőm felé, miközben betessékelem az ajtón. Halkan kuncogni kezd, feltehetőleg az arcom miatt, amiről lerí, hogy mennyire kell már nevetnem.
- Szóval miről is? - kérdezem Ákostól, miután bezáródik az ajtó mögöttem.
- Rólunk.
- Mi az a rólunk? - húzom össze szemeimet értetlenül.
- Te és én - mutat rám, majd magára. - Próbálok jó arc lenni, de folyamatosan lekoptatsz.
- Talán ne próbálkozz - ajánlkozok szívélyes mosollyal arcomon.
- Nagyon vicces - grimaszol, jelezve, hogy rohadjak meg.
- Ákos! Tesó! - szól valaki felénk az utcáról, így mindketten odafordítjuk fejünket. Én kissé ledermedek zavaromban, de Ákos rögtön reagál a megszólításra.
- Szia Arnold!
- Ó, micsoda meglepetés - csapja össze tenyereit Arnold, amikor észrevesz engem is, s azzal el is indul felénk. A lépcsőn felsétálva Ákos felé intézi szavait. - Azt hittem, meghagyod nekem.
- Kedves - reagálok ironikus hangsúllyal az egyébként nem nekem, de rólam szóló kijelentésre.
- Arnold, ő itt Phoenix - kis szünetet tart. - A húgom. Phoenix, ő Arnold, egy nagyon régi barátom.
- Pazar. Akkor mondom, most mi lesz - veszem kezembe az irányítást, mielőtt megint furcsa vizekre evezne a beszélgetés. - Ti most ketten hazamentek, és nem jöttök többet a házunk közelébe. Főleg te nem - bökök ujjammal Arnold felé. - Szóval szép délutánt, estét, amit akartok!
Kinyitom magam mögött az ajtót, át is lépek a küszöbön fél lábbal, aztán gyorsan megfordulok és hozzáteszem:
- Ja és egyébként nincs olyan, hogy rólunk, és nem vagyok a húgod. Sosem leszek az - mondom, és válaszukat meg sem várva bevágom magam mögött az ajtót. Hát, ennyit erről.