Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

91. rész

Szeretnék mondani valamit, de csak ülök ott és csendben pöttyöket nyomok a mázból a sütire. Tudom, hogy meg kéne szólalnom, de mégis mit lehet mondani egy ilyen helyzetben? Gabi folyamatosan próbál kedveskedni nekem és tényleg mindent belead, hogy elfogadjam őt. Csak ez rohadtul nehéz. Mert ő lehet bármilyen kedves, bármilyen jó fej, bármilyen odaadó, számomra idegen. Próbálok túllépni ezen, de nem megy. Nem megy, mert újra és újra csak arra tudok gondolni, hogy valami nem stimmel. Persze, hogy nem stimmel, hiszen 17 évig ahhoz szoktam, hogy anya nélkül is lehet teljes az élete valakinek, most pedig el kéne fogadnom azt, hogy egy idegen nő töltse be ezt a szerepet az én esetemben. Pláne úgy, hogy valójában ez a szerep be van töltve már. Anyu ugyan nincs velem, de tudok a létezéséről, tudom azt, hogy milyen volt ő. Nem úgy fogom fel, hogy nincs, mivel nagyon is van. Folyton úgy érzem, hogy van egy különleges kötelék közöttünk, pedig egyetlen emlékem sincsen vele. Fontos nekem és nem hiszem, hogy megtehetem vele azt, hogy lecserélem azok után, hogy meghalt, hogy én élhessek.
– Gabi – szólalok meg mindenféle gondolkodás nélkül, hogy mégis mit is akarok a nőtől, aki rám emeli zöldes szemeit a megszólításra, biztatóan elmosolyodva, ezzel jelezve, hogy bátran mondjam, amit szeretnék. A szavak szinte önálló életre kelve jönnek ki a számon. – Milyen a viszonyod a szüleiddel?
Látom, hogy elbizonytalanodik. Próbálja összetenni fejben a dolgokat onnan kezdve, hogy hogyan viselkedtem vele, amikor egy hétig voltam itt, azóta, öt perccel ezelőtt, és hogy hogyan jön ehhez ez a kérdés. Aztán elhessegeti az értetlen gondolatokat és nyugodt, de azért mozgó talajon álló érzésekről árulkodó hangon szólal meg.
– Nem tudom, hogy erre mit lehet egészen pontosan mondani – kezd bele megfontoltan. Okos felvezetés. Jogos. – Édesanyám már nem él, 4 évvel ezelőtt hunyt el, rákban. Apukám egy érdekes eset. Homorúdon él, egy kis faluban. Nincs olyan messze innen, de ő nem igazán mozdul ki és mi sem járunk túl gyakran arrafelé. Sosem volt annyira szoros kapcsolatom vele – gondolkozik el kissé, ezúttal kis szünetet tart. – Szeretem őt, de nem egyszerű ember. Sokszor ítélkezett az életem felett. Ez persze természetes egy szülőtől, de nem szeretem ha ítélkeznek felettem, pláne akkor, ha nem látják az egész hátterét a dolgoknak – magyarázza és az jut eszembe, hogy talán ez az első alkalom, hogy valami értelmes dologról beszélünk és nem csak a suliról, vagy hasonlóan felesleges és "muszáj-beszélni-valamiről" témákról.
– Én is utálom, amikor így ítélkeznek felettem – reagálok a gondolatsor végére, mert úgy vélem, ehhez hozzá tudok fűzni valamit legalább.
– Akkor úgy tűnik, mégis van bennünk valami közös – mosolyog rám vidáman. Elcsodálkozok. Sosem viccelődött soha korábban. Úgy tűnik, ő is nagyon próbálkozik, hogy ne legyen kínos itt ülni kettesben. Jobban tetszik ez a Gabi, mint a folyton csak kedveskedő.
– Úgy bizony – vigyorodok el enyhén, hogy jelezzem felé valamiképp azt, hogy értékeltem a megjegyzését.