Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

80. rész

– Nixi, még mindig erre kell jönnöd – kuncog Betti másnap délután, amikor indulnánk haza és én ismét az ellenkező irányba fordulok, mint amerre hazafelé kell.
– Ó, igen – kapok a fejemhez. – Elfelejtettem mondani, hogy el kell mennem a kávézóba. Tegnap írt Peti, hogy menjek – indoklom meg, miért akarok másfelé menni.
– Meddig leszel?
– Nem tudom – tárom szét karjaimat. – Tulajdonképpen semmi konkrétat nem írt, csak azt, hogy jelenjek meg.
– Elkísérjelek? – kérdezi kedvesen.
– Ha nincs jobb dolgod – mosolygok rá.
– A tanulás ráér – legyint, mire én somolyogva megrázom a fejem.
– Nem aggódod túl ezt a tanulás dolgot.
A kávézóba érve Betti helyet foglal egy asztalnál, én pedig a pulthoz sétálok.
– Szia Peti – mosolygok rá a huszonkét éves fiúra. – Szeretnék kérni egy forró csokit – biccentek barátnőm felé, hogy értse, nem nekem lesz.
– Mindjárt kiviszem neki – kacsint rám. – Téged pedig bent várnak – int fejével a hátsó részleg felé, ahol az apró iroda is van.
– Tudsz bármit? – kérdezem, mielott elindulnék.
– Nem, nem mondtak semmit – ingatja meg a fejét Peti.
Határozott léptékkel megyek hátra a jól ismert terepen, mintha csak a raktárba mennék. A rövid folyosón végig, majd jobbra. Vagyis most balra, mert ezúttal az iroda a cél. A kilincsre helyezem a kezem, majd picit elbizonytalanodva elveszem onnan. Végigfuttatom a tekintetemet magamon, megigazgatom kicsit a ruhámat és a hajamat, majd hosszán kifújom a levegőt, végül kopogok a fán és benyitok.
– Ülj csak le – int a szék felé fejével Klaudia, a főnököm, anélkül, hogy köszönne. Szótlanul a bútorhoz sétálok és helyet foglalok. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, így inkább megvárom, míg kattint még néhányat, majd rám néz a monitor mögül. – Rég láttalak.
– Igen, kicsit. Nem gyakran fordulunk meg itt egyszerre – utalok arra, hogy az utóbbi időben keveset dolgoztam és ő amúgy is ritkán van itt.
– Sikerült átköltözni az új helyre? – érdeklődik, én pedig lassan tördelni kezdem a kezemet.
– Igen – mondom furán, kicsit fészkelődve a széken.
– Na, ennek örülök. Mostanában nem sokat voltál dolgozni – mondja nem a szemembe nézve, az asztalon dobolva a kezében lévő golyóstollal.
– Valóban nem – szűröm ki a fogaim között a számat harapdálva.
– Na, jó – csap enyhén az asztalra, majd feláll és rám néz. – Nem fogom kerülgetni a kását, mert tök kínos. Szóval... Nixi, te elég jó munkaerő vagy, de ki kell hogy rúgjalak.
– Mi!? – hökkenek meg teljesen. – De... De hát miért?
– Mert gimis vagy és kevés a szabadidőd. Keveset tudsz vállalni, főleg most, hogy költöztök és többen is jelentkeztek, akik többet tudnának itt lenni. Sajnálom. Próbálj meg fiatal lenni! Élj! Járj el szórakozni! Most még bármikor megteheted – mosolyodik el bánatosan. – Ne lógasd az orrod, oké?
– Ennyi? – rázom meg a fejem hitetlenkedve.
– Igen, Kincsem. De a kedvezményes kártyád továbbra is érvényes, bármikor szeretettel várunk vendégként – kísér oda az ajtóhoz mosolyogva. Meg sem emésztve, mit mond, bólogatok, amíg ki nem tol az ajtón. Most komolyan kirúgtak?