Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

98. rész

Vicces dolog az, ahogyan az emberek működnek és ahogyan kommunikálnak egymással. Mindenkiben megannyi érzés tombol és sokszor mi magunk sem értjük az összefüggéseket, már ha vannak, nemhogy mások. Aztán az, hogy ezt az embertelen mennyiségű zavarodottságot, örömöt, bánatot, dühöt hogyan adjuk elő másoknak, már egy teljesen új kérdés.
A legtöbb dolog talán ezen bukik meg, akárcsak az Ákos és köztem lévő kapcsolat. Valamiért nem annyira értjük egymás kommunikációs elveit, módszereit. Így történt az is, hogy nem beszéltük meg a legutóbbi nézeteltérésünket, mert majdnem egymásnak estünk ugyan, de aztán eltereltük a témát. Persze, ez sem volt szándékos, csak valahogy feloldódott a hangulat. Szóval tekinthetjük úgy, hogy meg van oldva a probléma, hiszen a feszültség megszűnt.
A karácsonyi őrület mintha pár órára eltűnt volna a házból, nyugalom és csend uralta az egészet a délután folyamán, mintha egy átlagos nap lenne. Így kicsit meg is lep, hogy mekkora vacsora vár ránk. A konyhaasztal tele van pakolva, Gabi nagyon odatette magát.
– Nem baj, ha szólok néhány szót, mielőtt elkezdünk enni? – kérdezi Apu váratlanul, amikor már szinte nyálcsorgatva meredünk a tányérokba kiszedett halászléra. Engedélyünket megadjuk, így somolyogva folytatja. – Nem nagyon tudom, hogy jól csinálom-e ezt az egész élet dolgot. Nem vagyok benne biztos – nevet fel kissé. – Viszont most azt hiszem, hogy sínen vannak a dolgok. Talán nem gondoljátok ti is így, – pillant Ákosra és rám. – Azonban én úgy látom. Jól esik ez a családi hangulat. Hiányzott már és a gyerekkoromat jutattja eszembe. Szóval jó, hogy itt vagyunk most. Köszönöm nektek – mondja őszinte örömmel és hálával az arcán. A szívembe mar. Mennyire nagy szüksége van neki erre!
Mindannyian enni kezdünk, közben lágy, könnyed csevegés folyik. Nekem jár az agyam. Annyira önző voltam! Folyton azt gondoltam, hogy apu anyát akarja pótolni, ahelyett, hogy észrevettem volna, mennyire szeretné magát egy családban érezni. Mert hiába mondta azt mindig, hogy mi ketten vagyunk egy család és hogy remek párost alkotunk, ez nem így van. Az embernek szüksége van arra a támogatásra, arra a biztonságérzetre, amelyet az tud neki megadni, hogy mögötte áll egy család. Mindenképp beszélnem kéne majd vele erről. Bocsánatot kérni vagy valami. Megérdemelné, nagyon is.
– Nixi, te is repetázol? – kérdezi tőlem Gabi, ezzel kicsit kizökkentve, ami talán nem is olyan nagy baj.
– Öhm... Nem, köszönöm. De nagyon finom volt – mosolygok rá. Talán apunak ez is kellett már. Hogy ne neki kelljen főznie vagy nekem. Hiszen ő nem olyan jó ebben, engem pedig nem szeret terhelni vele. Biztosan jól esik neki egy olyan embert főztjét ennie, akiről tudja, hogy egyébként is főzne és szívesen teszi, így nem teher neki. Bár nyilván nem ez az elsődleges oka annak, hogy itt vagyunk most. Csak nehéz ez, mert Gabi tényleg nagyon kedves, de annyira nem anyu.