Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

18. rész

- Csajszikáim! - vágódik be a padba Betti úgy, mintha semmi sem történt volna tegnap. Mármint úgy, mintha nem hiányzott volna az iskolából anélkül, hogy mi tudtuk volna, merre jár. - Mi újság?
- Ezt inkább mi kérdezzük tekintettel arra, hogy tegnap lógtál - okoskodok köszönés után, mire Csilla helyeslően bólogat.
- Ó, hát arról van szó, - makog barátnőnk. - Hogy Anyu random programot szervezett - magyarázkodik, mi pedig amolyan "Ne várd, hogy úgy tegyünk, mintha ez hihető lenne" fejjel meredünk rá. - Jó, oké. Lógtam. De nagyon fáradt voltam - nyöszörög.
- Mitől? Tegnap hétfő volt, előtte volt két napunk pihenni - mutat rá a bökkenőre Csil.
- Igen, de vasárnap este koncert volt és - kezd bele, azonban mi leintettük jelezve, hogy már mindent értünk, inkább ne folytassa.
- Nálad mi a helyzet? - kérdezi Csilla, mire kicsit értetlenül nézek vissza rá. Mármint mivel mi a helyzet?
- Tényleg! - kiált fel Betti. - Neked tiszta izgi most az életed.
- Hát ez azért erős túlzás. Inkább mondanám bizarrnak - nevetek fel kínosan.
- Ma is tönkretetted a kávéfőzőt?
- Nem, ma inkább kihagytam a kávét, mert Ákos látni sem akar. Pedig úgy volt, hogy megmutatja délután. Csak hát az kimaradt, és ja. Mindegy.
El kéne terelni a témát. Ez így nem jó. Nem akarok erről beszélni. Ákos alig szól hozzám tegnap óta vagy ha megteszi, akkor mély megvetéssel és maró gúnnyal teszi. Csak az anyja előtt volt hajlandó játszani. Már csak a suliba jövetelt is rossz felemlegetni magamban. Ahogy kiléptünk az ajtón feszültebb lett a hangulat, majd nagyjából 5 lépés után gyorsított a tempón. Persze tudtam volna én is úgy szedni a tappancsaimat, de miért tettem volna? Ha egyszer megsértődött, minek szapuljam tovább. Úgy tűnik, hogy baromi makacs. Én pedig nem sokat tudok ezzel kezdeni.
- Várj, mi baja van Ákosnak?
- Öhm - dünnyögök, s mire rávenném magam, hogy folytassam, becsengetnek, így ideiglenesen megúszom a vallatást. Nagy kő gurul le a szívemről. Ez az egész Ákos-úgy baromi kellemetlen és kínos, nagyon kényelmetlenül érzem magam tőle. Na, csupa k betűs jelző. Már csak egymás után kéne őket pakolni és gyönyörű alliteráció lenne. Lehet, megártott ez a pár évnyi irodalomóra mennyiség?
[...]
Szünet elején azonnal letámadtak a lányok, de néhány percnyi magyarázkodás után sikerült kiharcolnom, hogy ne beszéljünk Ákosról és rólam. Meg úgy amúgy erről a szituációról.
Órák után egyből ide indultam, a kávézóba. Nem úsztam meg a munkát erre a hétre, de jelen pillanatban kicsit sem bánom.
Nem sokkal a munkaidőm kezdete után Arnold csörtet oda hozzám.
- Csáó Nixi! Te figyelj már, ráérsz beszélni?
- Mint azt láthatod, dolgozom, szóval legfeljebb akkor, ha kísérgetsz, miközben teszem a dolgom. De lekötelez, hogy egyáltalán megkérdezted, és nem csak elkezdtél pofázni - mondom, mialatt lepakolok egy asztalról.
- Miért van kibukva rád az én drága jó barátom?
- Nem lenne egyszerűbb, ha tőle kérdeznéd meg? - meredek rá egy pillanatra megállva.
- Ő nem mondd semmit, csak morog és hisztizik. Tegnap óta olyan, mint a mérges pokróc - mondja magához képest normális hangnemben. Mármint úgy, mintha egyébként egy normális ember lenne.
- Szomorú.