Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

69. rész

Arnold kezét keresztbe vetem a vállamon, hogy tudjon rám támaszkodni, mert annyira ramatyul néz ki, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy egyedül bírná. Pár percig szó nélkül ballagunk, a fiú testének súlya részben rám nehezedik, így én is nehezebben haladok előre. Természetesen próbálom nem kimutatni, mennyire megerőltető magammal vonszolni a 164 centimmel az ő csaknem két méterét.
– Majd meg fogom hálálni – dörmögi alig érthetően.
– Nem fontos – préselem ki magamból a szavakat, továbbra is próbálva rejteni, hogy majd megszakadok alatta. – Csak legyen annyi erőd, hogy hazaérjünk, mert nem tudom, hol laksz.
– A Babitsban – mondja nagy levegőt véve. – Babits 11.
– Jó, az már nincs messze – teszem össze fejben a térképet. – Addig bírd ki!
Újabb percek telnek el, Arni erősen koncentrál a mozgás-koordinációjára, én pedig arra, hogy ha kell, akkor akár annyira összeszorítva az állkapcsomat, hogy az már fájjon, de el tudjam őt vinni a házukig.
Az utcájukba érve már szinte összeroskadok a súlya alatt, és óriási megkönnyebbülést jelent, amikor megpillantom magam mellett a keresett házszámot. Egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy be kéne-e kísérnem, vagy itt elköszönnöm tőle, de amikor hosszú szenvedés árán előkaparja zsebéből a kulcsot, úgy döntök, hogy nem hagyom ott a kapuban.
Az ajtón belépve egy szép, tágas nappaliban találom magam, ám nézelődés helyett a kanapéhoz kísérem Arnit, aki fejét fogva huppan le a párnázott, fekete bútorra.
– Hozol nekem egy kis vizet? Légyszíves... – motyogja erőtlenül, én pedig tengelyem körül megpördülve nézek körbe, majd a konyhát kiszúrva átmasírozok oda. Tanácstalanul méregetem pár másodpercig a helyiséget, aztán pohár után kutatva kezdem nyitogatni a szekrényeket. A mosogató felettiben találok is, és a csapból beleeresztve a folyadékot indulok vissza a fiúhoz.
– Nem szeretnél ledőlni aludni? – kérdezem óvatoskodva, miközben felé nyújtom a vizet.
– De – mondja halkan és nagyot kortyol az italból.
– Nincs itthon senki? – fordulok körbe kissé fészkelődve, ajkamat beharapva. Válaszként Arni csak megrázza a fejét. – Hogy sikerült az, hogy ilyen állapotban legyél délelőtt tízkor? – sóhajtok aggodalmasan.
– Hagyjuk ezt, jó? – dörzsöli meg kézfejével a homlokát, és lassan feltápászkodik. – Lefekszem... Meghálálom majd. Ha jobban leszek... Köszönöm – mondja lassan, szaggatottan, és mielőtt bármit reagálhatnék, kivánszorog a szobából. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy elmehetek...
Hazafelé előveszem a telefonomat, és Ákos nevére nyomva pötyögök be egy üzenetet: "Arnolddal eléggé gáz van... Kérlek, menj át hozzájuk ha tudsz! Lefeküdt aludni, de nagyon nincs jól. Köszi"

Sziasztok! Abba a helyzetbe kerültem, hogy rettentő sok dolgom akad mostanában, így nem tudom sajnos tartani a heti három posztot. Ráadásul megadatott a lehetőségem, hogy elkezdjem írni a könyvemet, ami szinten sok időt igényel, így ezentúl hétfőn és pénteken fogok posztolni. (Ezen a héten lehet, hogy csütörtökön és nem pénteken.)