Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

4. rész

Ákos tekintete találkozik az enyémmel, de úgy tesz, mintha nem történne meg, hanem csak szabad asztalt keresve nézne körbe, hisz tulajdonképpen ezt teszi. A lány kezét megfogva elindul a hátsó sarok irányába, én pedig a lányok felé fordulok, és nem törődve azzal, hogy Betti épp locsog valamiről, megszólalok:

– Tudjátok, egész eddigi életemben semmi közöm nem volt Újházi Ákoshoz, mindössze annyit tudtam, hogy nagyon Elit.

– Nixi, beszéltem – háborodik fel barátnőm, valójában jogosan.

– Tudom, de ezt most ki kell beszélnem magamból – Betti hitetlenkedve néz rám, majd egy legyintéssel jelzi, hogy folytathatom, még ha tudja is, hogy enélkül is folytatnám. – Szóval semmi közöm nem volt hozzá. Mára viszont nagyon elegem van már belőle.

– Miért is? – vonja össze szemöldökét Csilla.

– Mert milyen nap van ma? Vagy mit vétettem? Először is – kezdek számolni ujjaimon, hogy éreztessem a dolog súlyosságát. – rám nézett, aztán kis híján megölt, utána azt elrendezte egy bocsival, most pedig besétál ide a lotyójával, és random megint rám néz.

– Aztán pedig megjelenik az anyja az apáddal az oldalán – dünnyögi Betti, mire én értetlenül nézek rá. Tekintetét követve lassan az ajtó felé pillantok, ahol édesapám áll egy szőkeséggel a jobbján. Na, ő tudja az illemszabályokat. Még jó, hisz nekem is ő tanította! Ugyanakkor kis híján a nyálamat is félrenyelem, úgy lefagyok, de mivel így kiszúrnának, ijedten visszafordulok az asztalhoz.

– Kinek az anyja? – kérdezem kiszáradt torokkal.

– Újházi Ákos édesanyja, személyesen – húzza el a száját Betti. – Szabó Gabriella. Anya kolléganője, elvileg elég gázos a nő – teljesen nyugodt hangon beszél, előttem viszont elhomályosodik minden kicsit, s végül összeakadok Ákos tekintetével... Aki látványosan engem néz, tehát tudja, hogy aki az anyjával megérkezett, az hozzám tartozik. Mondjuk ötletem sincs, honnan. Hosszú másodpercekig méreget, arca kifejezéstelen.

Zavaromban lesütöm pilláimat, így megszakítom a szemkontaktust, s mire felnézek ő a lányt maga előtt tolva halad a kijárat felé. A csaj kacarászik. Miért ne tenné? Így hamarabb fogja őt megpakolni ez a menő srác, akiért úgy odavan.

– Nixi – simogatja vállamat Csilla. – Jól vagy?

– Ami azt illeti nem nagyon – felelem apámat keresve tekintetemmel, de amikor megpillantom fordul egyet a gyomrom. Érzem, hogy ha nem jutok ki innen, rossz vége lesz. – Ha most nem megyünk ki, akkor vagy hányni fogok vagy elájulni.

– Hazakísérlek –  ajánlkozik Csilla, s belém karolva lassan elindul az utcán, míg Betti elköszön tőlünk, mivel hazarendelték a szülei, és tudja, hogy komoly dolog, mert sosem tesznek ilyet.

– Jót tett a friss levegő – mondja kedvesen Csilla a kapunk előtt, mire én csak bólogatok.

– Köszi, hogy eljöttél – mosolygok rá, ő pedig köszönésképp megölel.

Egy darabig nézem távolodó alakját, a lenyugvó nap megcsillogtatja természetes vörös haját, göndörödő loknijai kissé kócosan lebegnek lépései ritmusára. Érdekes, mennyire nem hasonlít a lányra, aki Ákossal érkezett a kávézóba. Ő olyan műnek tűnt, mintha erőltetett lenne a Földön való létezése. Ezzel szemben Csilla olyan, mintha a lehető legjobb helyen lenne itt. Az éles vonalú állkapcsával, a cuki orrával, és a gyönyörű kék szemeivel olyan, mintha egy lenne ezzel a világgal.