Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

17. rész

- Legalább egy kulcsot adhattatok volna. Egy órát ott ültem pluszba - mérgelődök, amikor megyünk haza Ákossal. Mivel eggyel több órája volt, mint nekem, bent kellett rohadnom, hogy megvárjam őt.
- Phoenix! - torpan meg a fiú és elkapja csuklómat, hogy én is egy helyben maradjak. Szembe fordít magával. - Elmondanád végre, hogy mi bajod van velem? Mert kurvára unom már ezt a stílust, amit tolsz nekem minden nap.
- Gondoltál már arra, - tartok szünetet a lassan, tagoltan megkezdett mondatomban. - Hogy talán te is tudod rá a választ? - rántom ki ingerülten kezemet az övéből, és elindulok egy teljesen random irányba gyors léptekkel.
Egyszerűen fantasztikus. Kemény egy napja lakok náluk, és már most ideggörcsöm van.
[...]
Lassan öt óra lesz, és én csak most ténfergek haza. Haza?! Na ja. Ákosékhoz.
Miután otthagytam, a közeli parkba mentem, s megírtam a házikat, illetve amiből kellett szóban is tanulni, azzal foglalkoztam. Azonban így októberben hamarabb hül már a levegő, ezért elindultam. Most pedig alig pár méter választ el a háztól.
A csengőre helyezem ujjaimat, s csak néhány másodpercnyi hezitálás után nyomom meg. Az ajtót Ákos nyitja ki. Nem néz rám, rögtön indul vissza bármilyen megjegyzés nélkül. Remek.
A nappalin áthaladva Arnoldra téved a tekintetem, aki a kanapén trónol.
- Nixi! - szólít meg lelkesen, nevem második i-jét elnyújtva.
- Mi van, te itt laksz vagy mi? - kérdezem mogorván, unott arckifejezéssel.
- Jaj, ne legyél már ilyen. Gyere, nézd velünk a tévét! - int a készülék irányába.
- Kussolj! - szól közbe Ákos, mire barátja értetlenül fordul felé.
- Mi bajod van? A csaj tök nagy arc, mit hisztizel - na, már csak az hiányzik, hogy még ezek is egymásnak menjenek.
- Fogd be! Nem jön ide, és kész - jelenti ki Ákos feszülten.
- Nyugi, már megyek is. Nem kell aggódni - mosolygok rá mézesmázosan. Még hallom Arnold hangját, ahogy értetlenkedik, majd elkezdi csesztetni Ákost, mondván, hogy hülye.
Nem értem én az embereket. Oké, én is nehéz eset vagyok. Sőt. Viszont az, amit ez a két srác alkot, az valami fenomenális. Mondjuk tény, hogy nem csak velük van bajom. Az emberek ostobák. Tönkretesznek mindent a Földön, és minden körülöttük élő személyt összetörnek. Mert nem csak a szerelemmel lehet szíveket összetörni. Bármilyen emberi kapcsolatból ki lehet jönni vérző sebekkel. Mint én a volt legjobb barátnőmmel. Patrícia... Hátbaszúrt, de csúnyán. Nagyon nehezen viseltem.
Azt nem tudom, hogy milyen, ha szerelmes vagy, és megcsalnak, eldobnak, ilyesmi. Valójában szerelmes sem voltam még. Nem igazán értem ezt a dolgot. Miért szeretnék bárkit is annyira, hogy vigyorogjak, mint a hülye, pillangók legyenek a gyomromban vagy épp meg akarjak halni helyette is? Ennek semmi értelme.