Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

56. rész

– Csilla, mikor érünk oda? – érdeklődik Dóri enyhén célozva arra, hogy már elfáradt kissé, és nincs túl sok kedve tovább vonszolni magát az úton.
– Már nincs sok hátra – mosolyog a lányra kedvesen. – Pár száz méter.
– Mindig ezt mondja – suttogja Betti a száját eltakarva, azonban pont olyan hangerővel, hogy azt Csill is jól halhassa.
– Nagyon vicces vagy – reagálja le szórakozottan, a szemét forgatva az őt érő sértést vörös hajú barátnőnk.
A következő percekben Rina Csillát kérdezgeti, hogy milyen gyakran kirándul, mekkora távokat megy, és ehhez hasonlók. Csillu hosszú regélésbe kezd a cserkészkedésről, ami évek óta az életének jelentős részét képezi, mi pedig Bettivel unottan hallgatjuk. Persze, nem arról van szó, hogy nem érdekel minket, mit csinál Csill, de olyan alapvető dolgoktól mesél, melyeket mi már legalább háromszor hallottunk, így nem igazán hoz minket lázba az ezekről a dolgokról való cseverészés.
– Ki csókolt meg? – szólal meg váratlanul Betti, mire én kis híján orra bukok egy nagyobb, kiálló kőben. – Jól vagy? – nevet fel remekül mulatva rajtam és a szerencsétlenségemen.
– Igen – morgok, elfojtva egy mosolyt, s közben tovább sétálok.
– Szóval? – kérdezi, amikor realizálja, hogy épp próbálom kikerülni a válaszadást. Pedig már azt hittem, elfelejti. A francba. – Várj, tippelgetek!
– Oké – kuncogok az 'o' hangot elnyújtva.
– Arnold?
– Hát. Nem – mondom furcsállóan. Ez így gyorsan meglesz.
– Bence?
– Milyen Bence? – nézek rá értetlenkedve, mire egy biccentéssel jelzi, hogy a Rina féle Bencéről beszél. – Mi?! Ez beteg – röhögök fel még mindig kicsit értetlenül. – Ez hogy jött?
– Mi tudom én? Csak tippmixelek – nevet ő is vidáman. – Na jó, akkor nem sok opció van már – mondja és úgy tesz, mint aki nagyon elgondolkozik a lehetőségeken. Én ekkor már tudom, mit fog kérdezni, s a következő pillanatban be is igazolódik a megérzésem. – Ákos?
Apró bólintással és beharapott ajakkal jelzem felé a helyeslő választ, mire eltátja a száját. Előzetesen jól szórakozott a helyzeten, de láthatóan nem gondolta komolyan, hogy tényleg erről lenne szó.
– Wow – szólal meg hosszú másodpercek elteltével. A szóbeli reakciója ideiglenesen kimerül ennyiben, de arcát fürkészve látom, hogy nagyon próbálja összetenni a fejében a dolgokat. Elképzelni a jelenetet, átgondolni, hogyan reagálhattam, felmérni, hogy mennyire gáz ez az egész, és hasonlók. Tökéletesen megértem, hisz az elmúlt napokban én is pontosan ugyanezt tettem annyi különbséggel, hogy nekem nem elképzelnem kellett a helyzetet, ugyanis átéltem.
– Én sem tudom, mit kezdjek ezzel – töröm meg a ránk ülepedett csendet, ezzel kimondva az ő gondolatait is.
– Hát azt elhiszem – bólogat hevesen, ám továbbra is kissé kábán. – Azt hiszem, neked aztán tényleg lesz mit mesélned.
– Az biztos – nevetem el magam kínosan a hajamba túrva és tekintetem visszavezetem Bettiről az ösvényre.