Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

76. rész

– Akkor hogy van veled jóban? – kérdezi Bence, mire én hangosan felhorkanok, ahogy próbálom visszanyelni a feltörő nevetésemet.
– Ezt hogy érted? – kérdezi bizalmatlanul Ákos.
– Szerintem úgy, hogy te... Eléggé átlagos srác vagy és menő is, szóval veled jóban lenni nem túl nagy egyediség – magyarázom óvatoskodva, miközben szám sarkában mosoly bujkál.
– Ezek szerint te sem vagy egyedi? – dönti oldalra a fejét.
– Ki mondta, hogy én jóban vagyok veled? – emelem meg a szemöldökömet, mire Bence elismerően biccent felém.
– Van egy kiállásod, ez tetszik – bólogat halványan mosolyogva Bence. Hálásan nézek rá, aztán egy kicsit megzavarodok, ahogy meglátom a nevetéstől fuldokló Arnoldot. Értetlen arcomat látva a két másik fiú is Arnira mered, így már hárman nézünk rá, majd össze, hogy "ennek mégis mi baja van?". Kis idő múlva hatalmasakat lélegezve sikerül abbahagynia a röhögést és könnyes szemekkel néz ránk.
– Bocsi srácok, de kihalok. Tesó – szólítja meg Ákost a szemét törölgetve. – Ezek ketten kioffolnak téged a világból.
– Annyira azért nem volt vicces, hogy megfulladj – vág unott fejet Bence, azonban szemében feltűnően csillog a vidámság, így mind nevetésben törünk ki. Pontosabban csak négyen, ugyanis ekkor tudatosul bennem, hogy Apu még mindig ott ül velünk. Tekintetét teljesen zavartan kapkodja ide-oda közöttünk.
– Gyerekek... Azt hiszem, én egy kicsit elszoktam a korosztályotoktól – szólal meg végül elgondolkozva.
– Nixi nem beszél eleget otthon? – vigyorog rám Arni, amit egy szemforgatással díjazok, majd kissé elmosolyodok, amikor ismét Apunak szenteli a figyelmét.
– Mostanában nem voltam annyit otthon, hogy hallgathassam a 10-20 perces monológjait – mosolyog szomorkásan Apu és meredten bámulja, ahogy kanalával a tányérjában tologatja az ételt. Ákos és Bence engem figyel, míg Arni épp csak egy pillantást vet rám, aztán megpróbál gondoskodni arról, hogy ne haljon meg a hangulat.
– Ugyan, ezen könnyen változtathatunk. Nixi még mindig ugyanolyan sokat beszél. Azt nem tudom, hogy eddig mennyit beszélt, de ennél nehéz többet beszélni, szóval tuti, hogy ugyanannyi – magyarázza hevesen, hangja lelkesítően cseng. Ismét cukkol és provokál, de ezúttal nem szállok bele a csatába, csak hálásan rámosolygok. Rendes tőle, hogy próbálja feldobni Apu kedvét és nem hagyja, hogy túlgondoljon bármit is. Néha olyan nehéz elhinni nekünk fiataloknak, hogy a felnőttek is túlgondolnak mindent, nem csak mi, de Apu élő példa rá.
– Igazad van – mondja édesapám váratlanul, így kissé megijedek az elkalandozásom miatt. – Új lakás, új élet, új kezdet. Semmi sem lehetetlen – néz a szemeimbe eltökélten.
– Ez a beszéd – mutatja fel az öklét Arnold, mire nekem összeszaladnak a szemöldökeim, de aztán meglátom Apu szemében a boldog, elszánt csillogást és megenyhülök. Nem csak megenyhülök, de egészen megmelengeti a szívemet.
– Na, akkor viszont ne lazsáljunk, fiatalok! Munkára mindenki! Már jóllaktunk kellőképp – veszi fel ismét az irányító szerepét és azonnal fel is áll a helyéről, hogy folytassuk a két lakás közötti pakolást.