Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

119-120. rész

Fáradtan, kialvatlanul kullogok az iskola irányába, fülemben közepes hangerővel szól egy Fleetwood Mac dal. Nagyon szeretnék inni még egy kávét, vagy sokkal inkább visszafeküdni a puha ágyamba ahelyett, hogy egy dög nehéz sporttáskát ráncigálok magammal. Az időjárás kicsit emeli a hangulatomat, mert sokkal rosszabbra számítottam, ítélve az utóbbi hetek hűvös, nyirkos napjaiból. Ma viszont gyéren süt a nap, s mintha melegebb is lenne valamivel. Ha ez így marad, akkor van rá egy parányi esély, hogy nem fogunk jégkockákká válni a következő négy napban, amit a Mecsekben töltünk.

Kedvetlenül fordulok be a sarkon, egyből szemem elé kerül a csoport, a klikkek egymástól jól elkülönülve állnak, mégis egy nagy masszát alkotnak az emberek. Ahogyan sikerül kiszúrnom Bettit és Rinát, hangosan szusszanva egyet kiveszem a fülesemet és elindulok feléjük. Mielőtt odaérnék, Takácsnak intek egyet a fejemmel, aki lát engem megérkezni, tekintetén látom, hogy próbálja memorizálni, hogy kik hiányoznak még. Ezt némileg feleslegesnek érzem, hiszen a találkozó időpontjának egy húsz perces időintervallumot adtak meg, aminek még csak a felénél járunk, ráadásul nagy létszámot jelent a két osztály, tehát nem meglepő, hogy még viszonylag sok emberre várunk.

– Nixi, elhagytad a testőrödet. – Hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy honnan hallom Szonja hangját, de azonnal kedvem támad megfordulni és hazamenni, amilyen gyorsan csak lehet.

– Mintha te az egész falkádat hagytad volna el – kontrázik Betti, mielőtt bármit is mondhatnék. – Vagy a barátaid nem jönnek? Mert ha igen, akkor szennyezhetnéd náluk a levegőt, senki nem kényszerít arra, hogy itt tedd.

– Nem meglepő, hogy így egymásra találtatok – fintorog a lány minket nézve, mivel mostanra egy kisebb körbe álltunk. – Mind ugyanolyan bunkók vagytok.

– Ez nem túl szép tőled. Így általánosítani – teszi a mellkasára a kezét Dorina drámain, mire én elröhögöm magam, hiszen hiába adja elő úgy, mintha ő is olyan viszonyban lenne Szonjával és a társaságával, mint mi, valójában soha egy rossz szót nem szólt hozzájuk, Szonja tényleg ráaggatott egy olyan jelzőt, amihez köze nincsen.

– Én büszkén vállalom, hogy bunkó vagyok – szúrja közbe Betti, és erre már mindhárman elnevetjük magunkat, Szonja pedig felhúzott orral eloldalaz mellőlünk. A lányokkal köszönésképp megölelgetjük egymást, majd Betti újra megszólal. – Azzal együtt a kérdése jogos volt. Hol hagytad Ákost?

– Ó – nyögöm ki az egyetlen dolgot, amit sikerül, ugyanis csak ekkor fogom fel, hogy mit akart Szonja, és hogy valóban a fiú nélkül jöttem. – Basszus.

– Már ott jön, nincs nagy baj – mutat Dóri a megfelelő irányba, ahol Ákos alakja rajzolódik ki, közben Betti mellettem röhög megállás nélkül, hitetlenkedve ismételgetve, hogy „Komolyan otthon felejtetted őt?".

– Mi a móka tárgya? – lép mellém a semmiből Csilla, maga után húzva Kristófot is, akivel valószínűleg együtt jött.

– Nixi elfelejtette, hogy Ákos létezik – feleli vállait megvonva Dóri, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné, Kristóf pedig szemöldökeit összehúzva fordul felém.

– Lehet, hogy véletlenül eljöttem nélküle és fel sem tűnt – mondom, bár valójában kérdő hangsúllyal teszem, a pár pedig elmosolyodva megrázza a fejét, gyakorlatilag teljesen egyszerre. Kristóf még megölel minket, majd ő továbbáll, hogy üdvözölje a fiúkat, ezzel Csillát ott hagyva nekünk.

– Szép, mondhatom – dünnyögi Ákos, amint megáll előttem és ledobja a válláról a sporttáskáját.

– Eskü nem direkt volt – húzom el a számat, de azonnal elkezdek nevetni, amikor a fiú megböki az oldalamat. Teljesen letámad, én pedig görnyedezve próbálom elmakogni neki, hogy tényleg nem szándékosan jöttem el egyedül, ő viszont tovább csikiz engem.

– Nem igazán akarom megtörni a bájos pillanatotokat, de én is itt vagyok – jegyzi meg Betti, mire Ákos azonnal elenged, és vigyorogva barátnője felé fordul. Én szuszogva, Dóriék kuncogva figyelik Bettit, ahogy duzzog és próbál kikerülni Ákos öleléséből, majd végül beadja a derekát, és mosolyogva ad egy rövid csókot neki.

– Undorítóan aranyosak vagytok – fintorgok és a hatás kedvéért el is fordulok, de a szemem nevet. Legalábbis egészen addig, amíg össze nem akad a tekintetem Arniéval, aki néhány osztálytársával alkotva egy kört, néhány méterre áll tőlünk, és ugyan elvileg beszélgetés zajlik körülötte, ő bánatos szemekkel mered rám. Lehunyom a szememet néhány másodpercre, de még mindig érzem a tekintetét, s ahogy kinyitom, mogyoró szemeivel találom szembe magam, melyek továbbra is engem vizslatnak. Óráknak tűnik ez a néhány pillanat, de végül apró fejcsóválással visszafordulok a többiekhez, akiknek talán fel sem tűnt az egész. Csak Ákostól kapok egy szánakozó pillantást, de ő sem szól semmit.

Miután mindenkit sikerül összeszedni, és csupán tíz perces késésben van a két osztály, felnyomorogjuk magunkat a különjáratra. Dóri mellett kötök ki, ezzel meghagyva az enyelgés lehetőségét a két párnak. Bettiék a busz hátsó részébe ülnek, mi eléjük, így kicsit közelebb a középtájhoz, elénk pedig Csilláék. A szemem sarkából látom, hogy épp melléjük, a busz másik oldalán vágódik le egy ülésre Arnold, az ablak felőli oldalra, azaz tőlem a legtávolabb. Balján egy lány helyezkedik el, akivel már beszéltem korábban, de fogalmam sincs, hogy mi lehet a neve. Talán Klaudia vagy esetleg Laura. Az is lehet, hogy valami teljesen más? Igazából nem sokat számít.

– Kérek egy kis figyelmet – szólal fel a busz elejében állva Takács, ezzel kiszakítva engem a gondolataimból. Tekintetemet a mellettünk elmenő autókra szegezem, de figyelmesen hallgatom az osztályfőnököm beszédét, amit egy névsorolvasással kezd meg. – Na, mivel elvileg megvan mindenki, ezért mindjárt elindulunk, de előbb szeretnék még kikötni valamit – emeli meg mutatóujját és szigorú tekintettel végigpillant az egész buszon. – Nincs káosz. Világos? Tudom, hogy Baranyai tanárnőnek vajból van a szíve, de nem lesz randalírozás, nem fogok senkit sem kórházba vagy a rendőrségre vinni, de szaktanári vagy osztályfőnöki intőt szeretettel adok, ha szükségesnek érzem. Mindenki tudomásul vette?

Kérdését általános mormogás követi és a végzős osztály nyöszörgése, akik nem tudják, hogy Takács az egyik legjobb fej tanár az egész világon. A mi osztályunk már nagyon jól tudja, hogy nem fog intőket osztogatni, de tény, hogy nem lesz elragadtatva, ha bárki is a detoxban köt ki esetleg. Szemforgatva mosolyodok el a monológon, ezúttal az ofőm irányába pillantva, aki a diákoktól kapott reakcióval megelégedve leül a helyére, majd int a sofőrnek, hogy elindulhat, így kezdetét veszi a Mecsekbe való utazásunk.

Heyho!

Sikeresen túléltem életem első vizsgaidőszakát, ráadásul jól is sikerült, úgyhogy nagyon örülök. Kezdem kitapasztalni, hogy az egyetem mellett milyen beosztást tudok csinálni magamnak, mikor és hogyan tudok időt szakítani a hobbijaimra. Terveim szerint a második félévben az írással kapcsolatban is lesz valamilyen rendszerem.

Most van néhány szabad hetem, így próbálok írni ebben a rövid időszakban, de nem hiszem, hogy emiatt olyan sokat posztolnék, inkább legyenek részek azokra az időkre is, amikor nem tudok írni. Amire sajnos biztosan lesz példa:/

Na csók mindenkinek!

x T