Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

49. rész

– Ila – szólítom meg ritkán és csak saját körünkben használt becenevén Csillát. – Majd beszélünk?
– Persze – bólogat hevesen, miközben tekintetéből zavarodottság, bánat, düh, és értetlenség keveréke árad.
[...]
Az ebédszünet egy olyan dolog az iskolában, ami veszettül kiábrándító tud lenni, amennyiben egyedül töltöd. Az elmúlt hetekben pedig volt jó pár ilyen étkezésem. Most azonban újra a lányokkal ülök itt és ez jó érzést kelt bennem. Főleg, hogy Rina is velünk van.
– És olyan fejet vágott, hogy azt hittem, ott helyben elröhögöm magam – sztorizott nagyban Betti a figyelmes közönségének, az az nekünk. Megpróbáltam imitálni a történetben említett személy arckifejezését, mire mindannyiunkból kitört a nevetés. Dorina váratlanul elhalkult és nagy szemekkel nézett el mellettem. Megfordulva Ákos néhány osztálytársát látom.
– Mi a baj?
– Ő meg mit keres itt? – kapkodja zavartan tekintetét a lány.
– Ki? – kérdezzük hárman egyszerre.
– Bence – válaszol halkan. Ismét hátrafordulok, jobban megnézem a fiúkat. Bence?
– Ó, a hányós gyerek – kapok a homlokomhoz, mire 3 teljesen értetlen szempár szegeződik rám. – Pénteken totál szétcsapta magát a buliban, a kertben hányt – magyarázom. – Ám Ákos szerint mindig ezt csinálja. Bepiál, kihányja, alszik, aztán bulizik tovább.
– Milyen buli? – kérdezi szemöldökét összehúzva Csilla.
– Oda mentél miután találkoztunk? – kombinál Betti.
– Igen – bólintok neki, majd Csilla felé fordulok. – Ákos tartott egy elég nagy házibulit és meghívott engem is. Ahol történtek dolgok. Meg azóta is – nyelek egy nagyot.
– Milyen dolgok?
– Majd később – legyintek. – Engem most az érdekel, mi köze van Dórinak Bencéhez – nézek az említett személyre jelezvén, hogy várom a beszámolóját.
– Hát – sóhajt fel. – Ő a volt barátom. Eredetileg ő is szolnoki, mint én. Még általánosba jártunk, amikor egy baráti körbe keveredtünk. Nagyon jól kijöttünk egymással kezdetektől fogva, de csak később alakult szerelemmé. Én 14 voltam, ő 15 amikor egy pár lettünk. Minden csodás volt. Aztán nem tudom, mi történt. Valami megváltozott. Dobott. A társaságból pedig valamiért mindketten kikerültünk. Azóta semmi hírem nem volt róla. Fogalmam sem volt, hogy idekerült. Pont ide – mondja a távolba meredve, fátyolos tekintettel.
– Te frankón nem léptél tovább – szólal meg elsőként Betti.
– Nem – nevet fel a lány. – Valahol mélyen még mindig szeretem.