Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

32. rész

– Jól megleszel ma Nixi? – kérdezi Apu a reggeli kávénk mellett.
– Persze, hisz ez csak egy osztálykirándulás – erőltetek magamra egy őszintének tűnő mosolyt.
– És egész pontosan mit is fogtok csinálni?
– Nem mondták el valami pontosan, de ha jól értettem, akkor szó szerint kirándulás lesz. Gondolom itt a város körül valahol vagy nem tudom – vonom meg a vállam. – Viszont ha nem bánod, most már megyek, különben elkések. Gyors puszit nyomok az arcára, majd egy köszönés kíséretében elhagyom a házat.
Útközben kezdek pánikolni. Az elmúlt két napban sikeresen lenyugtattam magam, de most, hogy néhány száz méter választ el ettől az egésztől, totál kikészülök. Szívem a torkomban dobog, a levegőt élesen fújom ki, és gyorsan kapkodom.
– Nocsak Angyalom, olyan, mintha picit feszült lennél – kerül mellém egyszer csak Arnold, hangján érzem, hogy önelégülten vigyorog. Hát persze. Szereti látni, ahogy szenvedek.
– Mit akarsz? – kérdezem unott fejjel.
– Beszélgetni.
– Az már múltkor megvolt, nem kérek belőle – közlöm egy rövid "dögölj meg" mosollyal arcomon.
– Kérlek Nixi! – vált át hirtelen komorabb, kétségbeesett hangnembe. – Tudom, hogy elszúrtam, mindketten túlreagáltuk. De nézd, én nagyon jól éreztem magam veled, és örülnék, ha nem vágnánk el ezt itt – ingatja kezet kettőnk között.
– Miért, mi ez? – kérdezem fojtott hangon. Szívem ismét a torkomban dobog, és össze-vissza ver, míg a gyomromban valami fura szorítást érzek.
– Szeretném kideríteni. Ahhoz viszont te is kellesz – néz mélyen a szemembe, ugyanis kérdésem után mindketten megálltunk, mielőtt még bementünk volna az iskola kapuján.
– O-oké – dadogom, majd beslisszolok az épületbe.
A mosdóban a tükörbe nézve látom, hogy a fejem majd' felrobban, annyira vörös, de legalább a légzésem kezd helyreállni. Mi lelt engem? Tiszta őrület.
Az osztályteremben pontosan ugyanaz a látvány fogad, mint az előző két napon is: Betti és Csil egymás mellett ülnek, és amikor belépek direkt úgy beszélgetnek, mintha nem léteznék. Remek. A hátsó padba vánszorgok, s unottan meredek a nagyvilágba.
– Jaj Nixike, csak nem egyedül maradtál? – kérdezi tőlem lebiggyesztett ajkakkal a pad mellé állva Szonja, az egyik osztálytársam. Olyan igazi kis divatbuzi, beképzelt, elkényeztetett tiniribanc.
– Közöd? – eresztek meg felé egy kamumosolyt, majd látványosan lelohasztom arcomról.
– Ó, olyan bunkó vagy – nyávog. – Én csak kedves akartam lenni. De látod, pont ezért nincsenek barátaid – magyaráz nagyban, miközben hátrál. Hirtelen megtorpan, ugyanis nekiütközik valakinek. Felnézve látom, hogy Ákos az, de nincs időm reagálni, mert közben Csilla rámordul az egyébként is távozni készült Szonjára:
– Kopj már le te ribanc!
Felszólítására tátva marad a szám, de a közvetlen környezetemben mindenkié. Most komolyan kimondta ezt? Vagyis ezt komolyan Csilla mondta?!
Elsőként Ákos mozdul meg, aki a döbbent Szonját kikerülve elém lép.
– Beszélhetnénk Phee?