Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

121-122. rész

Az osztálykirándulás idejére foglalt szálláshely az erdőben helyezkedik el. Ezt akkor realizálja a többség, amikor a buszunk egy kihalt földútra hajt be, majd azon keresztül egyre mélyebbre zötykölődik a tél után ismét éledező növényzet birodalmában. Engem is meglep, de magam sem tudom, miért. Tulajdonképpen számíthattam volna arra, hogy nem azért hoznak minket egy olyan helyre, mint a Mecsek, hogy valamilyen civilizált területen legyünk. A tanárok valamiért szeretik az olyan szállásokat, amelyek az isten háta mögött vannak, és ha ránk támadna egy sorozatgyilkos, akkor mind meghalnánk, mert senki nem tudná még csak azt sem, hogy oda mentünk.

Nem félek különösebben a magyar erdőkben bujkáló baltás gyilkosoktól, annyira finnyásnak sem mondanám magam, úgyhogy nem fintorgok úgy, ahogy a legtöbb lány, amikor a buszról leszállva egy faházakkal tarkított területre terelnek be bennünket, de én sem vagyok túlzottan elragadtatva. A faházakban mindig rengeteg rovar van, ami nem lenne gond, mert amíg nem jönnek a közelembe, addig nincs olyan nagy baj, de tutira lesz a szobámban legalább egy olyan ember, aki sikongatni fog, akárhányszor meglát egyet. Statisztikailag lehetetlennek tartom, hogy ne így legyen.

A faházak félkör alakban helyezkednek el, az előttük lévő tér pedig asztalokkal van megpakolva. A cuccainkat ide dobáljuk le, hogy megkaphassuk az eligazítást. Hamar kiderül, hogy a házakban összesen négy szoba van, két ötszemélyes és két hatszemélyes, ami számunkra nem feltétlenül jó hír, hiszen négyen vagyunk csak, így kénytelenek leszünk befogadni még egy vagy két embert. Nem meglepő módon koedukált szobák nem lehetnek, Takács kiköti, hogy nőgyógyászatra sem hajlandó menni velünk. Ezen páran felröhögnek, néhány tizenkettedikes pedig láthatóan meghökken a töri tanár szókimondóságán.

– Csajok – sétál oda hozzánk Réka, az egyik osztálytársunk, miután mindenki elkezdte megrohamozni a házakat. – Ti csak négyen vagytok, igaz?

– Igen – feleli Betti, majd feltehetőleg mérlegeli, hogy messze Rékával járnánk a legjobban, mint plusz fővel, mert rögtön megkérdezi őt, hogy csatlakozik-e hozzánk. Beszélgetés nélkül indulunk el a harmadik faházhoz, kiegészülve Rékával, hogy bepakoljunk.

A berendezkedés nem tart sokáig annyira, hiszen nem hetekre utaztunk, de a fiúk természetesen hamarabb végeznek, ezt az ablakon beszűrődő hangok adják tudtunkra. Mi is kényelmesen végzünk, mire bármi történne, ami történetesen egy irritáló hang kintről behallatszó berregése, méghozzá megállás nélkül. Értetlenül nézünk össze, majd én az ajtó felé lépek, hogy kikukucskáljak rajta.

– Ez egy kereplő? – ráncolja a homlokát Csilla eltűnődve.

– Talált, süllyedt – biccentek, miután kinézve annyit látok, hogy más fejek is felbukkannak az ajtókban és ablakokban, egyenesen Baranyaira nézve, aki szüntelenül pörgeti a kereplőt a kezében az asztalok között állva.

– Tanárnő, baj van? – hallatszik valahonnan egy srác hangja.

– Nem, ez azt jelenti, hogy gyülekező van – mondja Baranyai átlagosan, csupán erre a négy másodpercre megszüntetve a ricsajt, majd folytatja, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog az egész világon. Zavarodott arckifejezéssel nézek össze egy lánnyal, akik a szomszéd szoba ajtajában csüng, majd egyszerre vonjuk meg vállunkat és vonulunk be a saját szobánkba, hogy kihívjuk a többieket.

Kiderül, hogy azért csődítettek minket össze, hogy megkezdjük az ismerkedést, ezért amint megérkezik – látszólag – mindenki, átmegyünk az étkezőbe, amely a házak mögött van nem sokkal, és szintén fából tákolták össze, de jelentősen stabilabb épületnek tűnik, mint az enyhén roskadozó faházaink.

– Tudnak róla, hogy egy suliba járunk három éve? – dünnyögi Csilla mellettem, látványosan nem elragadtatva az ötlettől, hogy ismerkedjünk.

– Azt hittem, hogy te otthon mozogsz az ilyesmiben – fojtok el egy vigyort arra utalva, hogy kiskora óta cserkész, ráadásul saját csapatot is visz, tehát bizonyára ő maga is vezényelt le hasonlókat.

– Épp ez az – sóhajtja unottan. – Nagyon unom már az ismerkedős játékokat.

– Én egész izgatott vagyok – mondja valóban lelkesnek tűnő hanghordozással Betti, mi pedig hárman egyszerre horkanunk fel. Na, megszólalt a szociális pillangó.

– Te amúgy is ismersz majdnem mindenkit – közli Dóri a nyilvánvalót, mire Betti csak grimaszolva ránk nyújtja a nyelvét, ezzel kuncogást kiváltva belőlünk.

Takács hamar tudtunkra hozza, hogy ő sem különösen nagy rajongója az ilyen drámajátékoknak. Baranyai annál inkább, de szerencsére így van egy kis kompromisszum jellege a dolognak. Először hat fős csoportokba rendeznek minket, három-három fővel mindkét osztályból, lányok és fiúk vegyesen. Tulajdonképpen nem ők rendeznek el minket, hanem arra kérnek minket, hogy próbáljunk olyanokat választani, akiket nem ismerünk még annyira. Aztán persze kissé meg kell keverniük a csapatokat, ráadásul mi többen is vagyunk egy kicsivel, így csinálnak két olyan csapatot, ahol mi négyen vagyunk, a végzősök pedig csak ketten. Történetesen én is egy ilyen csapatba kerülök, és mivel semmi beleszólásom a csoportok elosztásába onnantól kezdve, hogy Takácsnak elege lett abból, hogy nem vagyunk hajlandóak teljesíteni a kérésüket, sikerül egy körbe kerülnöm Arnolddal. Eredetileg Ákost tette az én csapatomba az ofőm, de aztán Baranyai szólt neki, hogy úgy nem lesz jó, és kicserélte őt Arnoldra. Köszi.

Összeszorított ajkakkal bámulok a tanárokra, akik próbálják elmondani, hogy mit kéne csinálnunk. Arnira sandítok, aki mereven néz egy irányba, de követve tekintetét semmi érdekeset nem látok, így annak tudom be a dolgot, hogy fejben megöli magát, csak ne kéne itt lennie. Itt lennie, és néhány percen belül megszólalnia. Beszélnie úgy, hogy az – ha csak részben is –, de nekem van címezve. Hogy lehet ez az egész ennyire elcseszett?

– Kezdem én, oké? – kérdezi Nándi, miután leültünk egy körbe, aztán a válaszainkat meg sem várva ténylegesen el is indítja a kört. – Nándi vagyok, szabadidőmben általában zenét hallgatok meg vezetek. Imádok vezetni – lelkesedik be, s én ezen a ponton ki is kapcsolok inkább, mert tudom, hogy percekig fog áradozni az autókról. Már csak arra kapom fel a fejemet, hogy Ágoston megbök engem.

– Mi, én jövök?

– Igen – bólogat. Oké, ezek szerint sikerült kihagynom az ő bemutatkozását és Leiláét is.

– Öhm... Én Nixi vagyok – kezdem el, de szükségem van megköszörülni a torkomat a folytatáshoz. Túlzottan elkalandoztam, és azt sem tudom, mit kell mondani. – Egyébként Phoenix, de csak Nixi. Mit is kell mondani? – pillantok fel, mert képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat.

– Hobbik és pár dolog, amit fontosnak érzel, meg hogy mit vársz ettől a kirándulástól – segít ki Ágoston ismét, és én végtelenül hálás vagyok azért, hogy nincs ítélkezés a hangjában amiatt, hogy ennyire szétszórt vagyok épp.

Heyho!

Nem szívesen vágtam el épp itt a részt, de a következőkben alapvetően ez lesz jellemző, mert részletes betekintést kaphattok a kirándulásba. Ez sajnos időnként járhat félbevágott jelenetekkel vagy cliffhangerekkel, de igyekszem majd nem túl zavaróvá tenni.

Hogy indul az új félév?

xx T