Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

77. rész

Az egész délután abból állt, hogy a két lakás között ingáztam a fiúkkal és Apuval. Valamilyen csoda folytán sikerült mindent áthoznunk úgy negyed ötig. Utána próbáltuk valahogy járhatóvá tenni a nappalit és az előszobát. A dobozokat a falakhoz toltuk, amelyekben fontosabb dolog voltak, azokat pedig a szobákba helyeztük. Azóta pedig a saját cuccaimat próbálom elrendezgetni. Nagyon furcsa érzés úgy ülni ebben a helyiségben, hogy tudom, ez most nem csak az átmeneti szobám. Igyekszem mindennek helyet találni, de valahogy minden olyan más. Így, hogy bekerült még néhány bútor a szoba kisebbnek is hat, mint ahogyan eddig, és nem tudom, hogyan tegyem otthonossá. Ez nem az én szobám.
A percek óta kezemben szorongatott fotóalbumot egy óvatos mozdulattal a polcra helyezem, majd csípőre tett kézzel fordulok meg egy hatalmas sóhaj kíséretében. Ez nem az én szobám. Nem itt élek tizenhét éve. Nem tudok normálisan berendezkedni. Nem megy. Sokkal nehezebb ez az egész, mint hittem. Elhúzott szájjal roskadok le az ágyra, amire ágyneműt kéne húznom. Az ajtómon kopog valaki.
– Gyere! – szólok ki halkan. Ákos először csak bedugja a fejét az ajtó és a keret által alkotott résen, s csak miután meglát engem az ágyon ülve, lép be.
– Kész a vacsora. Anya kérte, hogy szóljak – mondja, majd becsukja maga mögött az ajtót, ebből arra következtetek, hogy szeretne még valamit, így csak bólintok, de nem állok fel. Másodpercekig csak némán nézünk egymásra, aztán ő megköszörüli a torkát és valamit motyogva a kilincshez nyúl, de én megszólítom.
– Ákos.
– Igen? – kérdez vissza a megszokottnál kicsit talán gyorsabban. Tudtam, hogy akar valamit.
– Rendben vagyunk? – kérdezem kicsit félénken.
– Mármint? – néz rám szemöldökét összeráncolva.
– Nincs harag? – fogalmazom konkrétabbá a kérdésemet. – Vagy bármi? – gondolom át, ahogy eszembe jut a csókos veszekedés.
– Részedről van? – tapogatózik Ákos mélyen a szemembe nézve.
– Nincs – rázok egyet a fejemen. – Legfeljebb értetlenség – teszem hozzá.
– Igen, az itt is – mutat magára.
– Az a csók... – kezdenék bele, azonban ő félbevág.
– Mit szólnál hozzá, ha elfelejtenénk? – ajánlja fel, mire nekem egy kisebb kő esik le a szívemről, amiért egyetértünk.
– Az nagyon jó lenne – bólogatok mosolyogva. – Örülök, hogy tisztáztuk.
– Én is – mosolyog ő is. – Na, jöhet a vacsi?
Válaszként csak felállok és felé sétálok.
– Akkor... barátok? – nyújtom felé a kezemet, de ő ahelyett, hogy megrázná, magához ölel.
– Inkább tesók – mondja, s hallom hangján, hogy vigyorog.
– Ja, tesók – mormogok bele a mellkasába morcosan, de aztán csak somolygok. – Fura lesz ezt megszokni. Kezdem bánni, hogy egyke vagyok és nincs ebben tapasztalatom.
– Nyugi, nekem sincs – nyitja ki az ajtót és előre enged. – Szenvedhetünk együtt – kacsint rám és mindketten felnevetünk.