Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

100. rész

*Ákos szemszöge*
Felvont szemöldökkel a lány után nézek, aki gyermeki lelkesedéssel, de felnőttes precizitással kezdi megszabadítani a csomagolópapírtól ajándékait. Én is leülök a kanapéra, majd a tőle kapottakat kezembe véve, olvasni kezdem a levelet. Arcom már az első mondat után ráncokba fut bizonyos részein és ahogy haladok a sorok között, egyre változatosabb arckifejezéseket produkálok. Időnként oldalra pillantok, de Nixi szándékosan nem néz rám, hanem az éppen kezében tartott ecsetkészlettel babrál.
A számtalan rám nézve sértő, lekicsinylő kifejezést és szitokszót tartalmazó szöveg végén egy nyilat találok, majd folytatódik a szöveg. Sóhajtva olvasom tovább, de hamar megenyhülök. Visszafojtott mosollyal érek a végére, aztán ismét oldalra nézek, Phee ekkor már kíváncsian sandít felém. A levélhez tartozó ajándékot bontatlanul hagyva leülök mellé.
– Karácsonyi békekötés – mosolygok rá féloldalasan, mire ő ragyogó szemekkel elvigyorodik. – De ugye tudtad, hogy nem volt háború? Már egyszer békét kötöttünk, amikor beköltöztetek – emlékeztetem a szobájában történt, nagyjából egy hónappal ezelőtti párbeszédünkre.
– Milyen béke az, ami alatt háború van? – kérdez vissza pajkos mosollyal az arcán, amitől nekem is szélesebbre húzódik a szám.
– Jogos felvetés – emelem meg mutatóujjamat elismerve, hogy nem annyira volt meg az a béke. – Figyelj, annyit megígérhetek, hogy megpróbálok kevésbé heves lenni.
– Jó, akkor én megpróbálok kevésbé pimasz és provokatív lenni – mondja komolyan, de somolyogva.
– Akkor szent a béke? – vigyorodok el és karjaimat ölelésre tárom.
– Igen – szorít magához, hajával teljesen belemászva a számba, amitől alig kapok levegőt, de látva anyuék boldog fejét a háttérben, inkább csak csendben tűröm a dolgot. – Kibontottátok az ajándékokat? – rántja fel hirtelen a fejét, ezzel lefejelve az államat, de neki nem tűnik fel, úgyhogy csak némán megdörzsölöm a fájó testrészemet.
– Igen, gyönyörűek – válaszolja neki anyu meghatottan, bár ennek szerintem a békülésünk az oka, nem Nixi ajándéka.
– Te is megnézed? – fordul felém a lány sokkal lelkesebben, mint azt a helyzet adná és egy válasz félét elmotyogva magamhoz veszem a kis csomagot. Letépve róla a papírt látom csak, hogy egy festményvászon az, megfordítva pedig egy lélegzetelállítóan szép táj képe tárul elém.
– Azta – makogom. – Ezt nekem csináltad külön? Nem is tudtam, hogy ennyire jó vagy – mondom anélkül, hogy felnéznék rá, teljesen belemerülve a festménybe.
– Igen, mindhárman mást kaptatok – feleli egy rövid kuncogás után. – Tetszik?
– Nagyon – nézek mélyen a szemébe, miután nagyjából kigyönyörködtem magam. – Jó, hogy vagy – mondom hirtelen, nem teljesen átgondolva, hogy ez furán veheti ki magát. Nixi egy pillanatra leblokkol, aztán egy kicsit gyanakvó, de igazi mosollyal az arcán megszólal:
– Jó, hogy mind vagyunk.

Sziasztok! Ezzel a kis rendhagyó résszel szerettem volna megünnepelni azt, hogy a 100. résznél járunk már. Remélem elnyerte a tetszéseteket♡