Hogy reagál egy 17 éves lány arra, hogy az apja mostohát próbál neki találni? Na és arra, hogy az új anyuci kisfiával egy suliba jár, ráadásul az Elit része? Vajon minden megváltozik körülötte vagy ő éli tovább a Kivetettek ostoba, eseménymentes éle...
– Ja, csak nem most – nyafog Szonja, és az ajtó felé mutat, mielőtt egy szót is kinyöghetnék. Tekintetem az ujja által mutatott irányba terelem, ahol a Tanár urat pillantom meg. Ákos bizonytalanul néz rám, majd miután egy aprót bólintok kislisszol a helyiségből. Nem akarok vele beszélni. De miért is nem? Ő aztán tényleg nem tett semmit. Ahogy ülnék le, tekintetem Csillára esik, és hirtelen rájövök, hogy a párbeszédek tüzében róla elfelejtkeztem. Megvédett, ráadásul egyáltalán nem úgy, ahogy általában tenné. – Látod Nixi, milyen csípős nyelvű az én Csillám nélküled? – kérdezi kihívóan Betti, majd átvált lenéző hangnembe. – Talán valaki nem hagyta kibontakozni. Mellkasom nehezebbé válik a hozzám vágott szavak hallatán. Kegyetlen... Teljesen egyértelmű, hogy a harag és a sértettség beszél belőle, de attól még lehet igaza. Valóban elnyomtam Csillát? Na de ez hülyeség! Csilla visszahúzódó. De ha mégis van valaki, aki nem hagyta kibontakozni, akkor az Betti és én. Nem csak én. Ő is. [...] A suli mellett egy különbuszra paterolnakk fel bennünket, ami épp hogy elég a két osztály számára. Persze annyira azért nincs kevés hely, hogy valaki kénytelen legyen mellém ülni, így egyedül heverek a busz közepében az ablak mellett, jobbomon pedig egy üres szék díszeleg. Még páran nem szálltak fel, de tudom, hogy lesz elég hely, így aztán egyedül is fogok maradni. – Ó Nixi, te már megint egyedül vagy? Szegénykém – színlel sajnálatot Szonja megállva az ülések közti folyosón. – Bocsi Cica, ideengedsz? – nyomakszik mellé Arnold, mire én rémülten kapom fel a fejemet az előttem álló két emberre. Szonja még egy lesajnáló pillantásra méltat, majd eltrappol a busz hátuljába. – Hé Wágner! Nem jössz ide? – integet egy tizenkettedikes abból az irányból, amerre a lány ment az imént. – Köszi, de maradok most itt – szól vissza Arnold, majd lehuppan mellém. – Kegyed gyönyörű, mint mindig, ámbár tekinteted álmatlan éjszakáról és szomorúságról tanúskodik – sandít rám a szeme sarkából, amit én egy szemforgatással jutalmazok egy morgás kíséretében. – Jajj, nemár Nixi – löki meg a vállamat játékosan. – Mesélj, mi az? – Mióta érdekel? – rántok vállat. – Mindig is érdekelt – néz mélyen a szemembe. – Ez nem igaz. – Jó – sóhajt. – Akkor nagyon régóta. – Na, látod – mondom, majd kimeredek az ablakon. Épp a Duna fölött megyünk át. A víz zöldesen csillog, a vízállás kicsit alacsony ahhoz képest, hogy október van. Imádom ezt a folyót. A Duna mellett felnőni igazi kincs. A mi házunk elég közel van a parthoz, így kiskoromban is sokszor levitt Apu. Azóta egyedül is sokat jártam ott. Van a partszakaszon egy nagy fűzfa, annak a tövében szoktam ülni. Az az én kis titkos bunkerem. Ebben a tanévben még nem is jártam ott. Ez fura. – Szereted? – zökkent ki gondolataimból Arni. – Kit? – nézek rá értetlenül. – Nem kit, a folyót – nevet fel, és kissé megnyomja az orromat. – Hé, hagyd a nózim! – csapok kezére, és megsimogatom az érintett testrészemet, mire mindkettőnkből kitör a röhögés.
A napokban összegyűltaz 5k-s megtekintés. Hihetetlen, hogy egyre csakgyülekezünk, nagyonköszönöm nektek. Hétfőtől szombatig táborban leszek, ahonnan nem fogok tudniposztolni. Azonban előtte még lesz egy rész vasárnap. Legyetek jók!😘
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
