Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

109-110. rész

Érzem, ahogy arcomon folyamatos váltakozással suhannak át a hír hatására kialakult érzéseim. Meglepődés, döbbenet, zavarodottság, öröm, tanácstalanság... Néhány percig csak némán bambulok, aztán egy vállrándítással magamhoz veszem a forró csokit és belekortyolok. Betti és Ákos is kényelmetlenül fészkelődik, tekintetükkel szinte perzselik a bőrömet, így még néhány korty után érdeklődően pillantok fel rájuk, mintha csak azt kérdezném, mit akarnak.

– Nem mondasz semmit?

– Nem hiszem – mondom lassan, nyugodtan. – Mit mondjak erre?

– Bármit – vágja rá gondolkodás nélkül barátnőm, majd azonnal folytatja. – Bármi jobb annál, hogy csak nézel ránk kukán és fogalmam sincs, mit gondolsz.

– Értem én, de nem tudom, mit mondhatnék. – Apró kuncogás hagyja el számat, de érezhető, hogy ez inkább egy kelletlen horkanás, mintsem a felszabadultságom jele.

– Kibuktál? – kérdezi Ákos kertelés nélkül, Betti meglöki őt az asztal alatt, mintegy jelezve, hogy most tapintatosabbnak, óvatosabbnak kéne lenni. Ez persze nem igazán a lány asztala, ő az egyenes és néha már-már túlzottan is szókimondó típus, így furcsállom is, hogy jelenleg épp ő az, aki próbálja valamilyen módon mederben tartani a beszélgetést.

– Nem hiszem – vonok vállat ismét és látom Bettin, hogy arcán megrándul egy izomköteg egy halovány pillanatra ettől, viszont ő rögtön rendezi vonásait. Lehet, hogy nem kéne ennyire nemtörődömnek látszanom, de fogalmam sincs, hogyan kéne reagálnom erre a dologra. Az egyik legjobb barátnőm összejött a sráccal, aki a bátyám lett, akit régen ki nem állhattam, akivel volt köztünk valami furcsa feszültség, akivel még csak mostanában kerülnek helyre a dolgaink. Mindezt úgy, hogy nekem semmi sem tűnt fel belőle semmi, ettől pedig az egész olyan bosszantóvá és elviselhetetlenné válik. Miért nem vettem észre, hogy kedvelik egymást? Hogy nem láttam rajtuk a változást? Végül is valószínűleg szerelmesek, különben nem lennének egy pár, igaz? Akkor hogy nem láttam, hogy szerelmesek?

– De valamit csak gondolsz – sóhajtja Ákos, ezzel megmutatva, hogy ő is kezd türelmetlen lenni, mint barátnője. Nem hibáztatom őket, valószínűleg idegtépő az, amilyen semlegesség uralkodik rajtam. Mintha cseppet sem számítana nekem ez, pedig nagyon is számít.

– Gondolok, de nem tudom, mit és hogyan mondjam. Ezt kicsit emésztgetnem, szoknom kell – magyarázom, s közben megiszom az utolsó néhány kortyát is az italomnak. – Ha nem bánjátok, én most megindulnék. Semmi értelmeset nem tudok most ehhez hozzáfűzni, arra pedig senkinek sincs szüksége, hogy feszengve ücsörögjünk egymást méregetve.

– Legalább ne tagadd, hogy kiakadtál! – bukik ki Bettiből, ahogy felállok az asztal mellől. Hogyan is érthetné?

– Nem várom, hogy elhidd, de tényleg nem. Nem foglak győzködni, ahogy neked sem kéne engem - magyarázom neki ugyanazzal a fakó hanggal, amivel eddig is. Látom rajta, hogy szétveti az ideg attól, hogy ennyire érzelemmentesnek mutatom magam, de túl bizonytalan vagyok abban, hogy mit is kéne éreznem. Jobbnak látom nem keverni a dolgokat.

– Menj csak, majd otthon találkozunk – válaszol Ákos, ezzel megakadályozva a lányt abban, hogy szavaimra reflektáljon. Én csak biccentek egy aprót, aztán a kabátomat magamra véve lépek ki a csípős januári időbe, remélve, hogy a hideg kitisztítja a fejemet.

Kétségtelenül arcon csap a hűvös levegő, egy lágy, ám mégis fagyos széllökés pedig egészen a csontomig hatol, amint a szabadban találom magam, viszont azontúl, hogy azonnal elmegy a kedvem a sétálgatástól, továbbra sem érzek jelentős változást. A fejemben ugyanolyan kuszaság van, mint eddig, így egy beletörődő grimasszal indulok el valamerre, hogy a testem heves tiltakozása ellenére is járjak egyet.

Sok most minden. Mostanában annyi dolog történt, rám szakadt egy új család, belépett az életembe Arnold, nekem pedig kezelnem kéne a dolgokat valahogyan, de azt sem tudom, hová kapjak... Talán ezért nem vettem észre azt sem, ami Bettiék között kialakult? Mennyire lehet komoly? Azt akarták, hogy tudjam, tehát elég komolynak kell lennie. Akkor viszont feltűnőnek kellett volna lennie a változásnak, nem? Vagy csak annyira lekötött minden más, hogy nem is szenteltem elegendő időt és figyelmet a saját barátaimra? Lássuk be, ez nem hangzik túl jól.

Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. Be kell látnom, hogy tényleg szarul reagáltam a kávézóban. Csak hát tényleg eléggé tanácstalan voltam. Nem akartam őket összezavarni azzal, hogy mondok valamit, aztán amikor sikerül valóban megemésztenem a dolgot, akkor megcáfolom a korábbi állításaimat. Így viszont nagy eséllyel durván megbánthattam őket, hiába nem ez volt a terv. Szeretnék megértő lenni, szeretnék olyan lenni, akire számíthatnak, de valahogy folyton félrecsúsznak a dolgok. Valamiért mindig minden megbukik, méghozzá rajtam. Rajtam bukik meg az összes kisebb-nagyobb dolog, amit próbálnak véghezvinni a környezetemben. Miért nem tudok valaki olyan lenni, aki nem tesz tönkre mindent maga körül?

Gondolataimból arra eszmélek fel, hogy lábaim valahogyan akarva-akaratlanul hazavittek, s én az utcánk végében kullogok már, egyenesen a ház felé. Fogalmam sincs, hogy készen állok-e most bemenni, ezért bizonytalanul, lépésről lépésre lelassulok, majd megállok. Felpillantva Arnold alakját látom magammal szemben, épp az utca másik végéből halad felém, bár esélyes, hogy egyébként a házhoz jött, esetleg Ákos hívhatta őt át, de ahogy tudatosul benne, hogy én vagyok a ház túlsó oldalán, mosolyra kúsznak ajkai és határozott lépteivel kifejezetten felém tart, el is halad a kapu előtt, ezzel még közelebb kerülve hozzám.

Én ugyanis még mindig ugyanott vagyok. A lábaimat nehéznek érzem, és a fiú látványa csak szítja a bennem lévő őskáosz tüzét, amitől már talán akkor sem tudnék megmoccanni, ha igazából akarnék. Azonban nem akarok. Talán itt is fagynék meg, azzal sem lenne különösebb bajom, csak ne kelljen újra beszélnem valakivel, csak ne kelljen újra elcsesznem valamit a baromságaimmal.

– Milyen kellemes meglepetés – vigyorog rám, közvetlenül előttem megtorpanva. Fáradt sóhajjal emelem meg a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, és csupán egy enyhe biccentéssel köszöntöm, így a villám gyorsaságával válik komorrá az arckifejezése. – Mi történt? – Enyhén megrázom a fejemet, aztán közelebb lépek hozzá, ő pedig mintha csak olvasna a gondolataimban, azonnal karjai közé von engem. Lassan simít kezével fel-le a hátamon, s ha ez lehetséges, én még szorosabban bújok a védelmező ölelésébe.

Oi, oi!

Láthatjátok a címben is, hogy ez két rész egyben. Az előző alkalommal bedobtam ezt az ötletet, s bár visszajelzés nem érkezett, de arra jutottam, hogy jobb lenne kettesével publikálni. Mostanában sokat olvasok a Wattpadon és ez vezetett erre a döntésre, mivel tapasztalom, hogy mennyivel élvezetesebb úgy olvasni, hogyha valami emberi mennyiség van egy tömbben.

Az Instagram miatt a számozásokat így hagyom, tehát két szám lesz mindig feltüntetve, hogy ne veszítsem el a fonalat, remélem, hogy nektek sem lesz zavaró.

Csók, T.

2021. 07. 03.