Mostohabáty ajándékba (SZÜNETEL)

70. rész

A lakásba belépve egészen meglepő látvány fogad. Bár alig voltam távol néhány napot, Apu teljesen szétkapta ezidő alatt a nappalit, és a konyhát is. Annyira ledöbbenek, hogy először el is felejtem, hogy beljebb menjek, csak állok a kulccsal a kezemben, és lassan nézelődök körbe. Mindenhol dobozok hevernek, sok közülük megpakolva és leragasztva, néhány félig megpakoltan, illetve egy rakatnyi még kartonlap formájában, nem kinyitva.
– Jó ég... – motyogom magam elé.
Sosem láttam még ilyen állapotban az otthonomat. Itt élek, mióta emlékeim vannak, és az összes emlékemben egy otthonos kis lakás él. Nem ez a felrobbantott háborús övezet...
Gondolataimból telefonom csörgése zökkent ki, s én megrázom a fejemet hogy kissé kitisztuljon, addig nem is látom rendesen a képernyőt. Ákos neve virít a kijelzőn, kábán nézek előre, ahogy fogadom a hívást.
– Halló.
– Szia, én vagyok – hallom meg a hangját a vonal másik végén.
– Szia. Mondjad – mondom nyugodtabb hangon, mint amilyen az állapotom valójában.
– Most jöttem ki Arnold szobájából. Nem keltettem fel inkább, de itt maradok mindenképp, amíg alszik. Veled ment el bulizni? – kérdezi sóhajtva, némi éllel hangjában.
– Dehogyis – józanodok ki a kábulásomból a kérdés hatására. – Napok óta a nagyszüleimnél vagyok. Csak hazajöttem pár cuccért és útközben belebotlottam Arnoldba. Megkért, hogy kísérjem haza – magyarázom a reggel történteket. Ákos kis csöndben emésztgeti a hallottakat, végül mély levegőt vesz.
– Értem. Köszönöm, hogy szóltál. Ne haragudj, hogy neked kellett vele szenvedned... Majd gondolom megbeszélitek ezt – mondja fáradt hangon.
– Persze – bólintok, bár tudom, hogy nem látja. – De amúgy miért haragudnék? A barátok azért vannak, hogy segítsenek.
– Barátok? – kérdez vissza, és bennem is csak akkor tudatosul, mit mondtam. Arnold a barátom lenne? És Ákos? Valamikor talán az volt...
– Ja – dünnyögöm.
– Oké – nyújtja el az 'o' hangot. – Akkor azt hiszem, ennyi.
– Igen – értek egyet.
– Jó – mondja.
– Igen – mondom ismét. Ez gáz...
– Akkor... Szia.
– Szia – köszönök el a homlokomat ráncolva. Hogy lehet ennyire kínos egy telefonbeszélgetés?! Ez már kínos. Nagyon kínos. Nevetséges, hogy ennyire nem tudunk kommunikálni egymással. Ennyire nem lenne nehéz. Akkor miért az mégis?
Elgondolkodva sétálok be a szobámba, hogy összeszedjem a cuccaimat. A földön néhány doboz fogad, pakolva azonban nincs bele. Gondolom, enyhe célzás akart lenni, hogy nekem is pakolnom kéne. De kinek van ehhez kedve!? Tele a hócipőm ezzel az egész költözéssel. Nem akarok se rámolni, se elmenni innen, se Ákosékkal egy fedél alatt lakni. Bőven elég volt egy hétig. Nem akarok visszamenni oda.