Vannak olyan találkozások az életében, amik már, akkor megvoltak írva, amikor még csak gondolni se mertünk volna rá.
És vannak olyan kapcsolatok, amik bármeddig is tartanak, csak azt bizonyítják, hogy sosem kellett volna belekezdeni.
Publikálás kezd...
A fal megnyílt mögöttem, ami mostanra egyértelművé vált, hogy egy nagyon ügyesen elrejtett ajtó volt. Vélhetőleg a backstage ajtaja lehetett, vagy egy raktár, ha már ennyire láthatatlan volt.
Felkészültem rá, hogy nagyot fogok koppani, ahogy háttal a földre érkezem. Kezeimet magam mögé tettem, hogy tompítsam az esést.
De a várakozommal ellentétben, nem így történt.
Puha, meleg erős karok tartottak. Összeszorított szemeimet lassan nyitottam ki, és ledöbbentem a látványon. Megpillantottam Őt. A férfit, aki miatt még pár perccel ezelőtt remegett a lelkem, és a térdem is egyszerre. Wonho volt az. Némán elnyíló ajkakkal bámultam bele gyönyörű mandula szemeibe, mire elmosolyodott. Ha képes lennék cseppfolyóssá válni, akkor valószínűleg, már a padlón lennék egy tökéletesen szétterült paca.
– Jól vagy? – kérdezte tőlem a férfi angolul. Szerencsére beszélem a nyelvet és nagy szerencsémre ők is, hiszen ha nem így lenne, most csak néznénk egymásra, mint borjú az új kapura.
Szétnéztem és láttam, hogy mind ott állnak körülöttem és engem méregetnek. Nagyon zavarba voltam. Gyorsan felpattantam Wonho karjaiból és zavartan a hajamba túrtam.
– Igen, kö...köszönöm, hogy nem hagytál elesni – préseltem ki magamból a szavakat.
– Nem hagynék elesni egy nőt sem, főleg ha a rajongónk – kacsintott rám. – Egyébként a koncertnek vége, hogy kerültél ide?
– Az exem kergetett be ide. Nem igazán érti meg, hogy vége – nevettem el magamat zavartan.
– Fiatalság, bolondság – nevett fel IM.
Bárcsak így lenne. De Ábel komolyan gondolja, hogy a tulajdona vagyok és ha most kimegyek, akkor nekem annyi. A hajamnál fogva fog végig húzni hazáig.
– Nekünk lassan indulnunk kell, úgyhogy muszáj, hogy elbúcsúzzunk – mondta Shownu, miközben kitárta előttem az ajtót.
Nem volt maradásom, nem tarthattam fel őket. Mennem kellett. Ahogy kiléptem az ajtón, nagyot sóhajtottam mert sehol sem láttam Ábelt. Elindultam a mosdók felé, hogy összeszedjem Helgát, de épphogy pár lépést tettem, megéreztem az ismerős kezet a tarkómon.
– Tényleg azt hitted, hogy ennyivel megúszod? Hogy ilyen könnyen lerázhatsz?
– Ábel, kérlek! Engedj el! – kértem alig hallhatóan.
A fiút nem érték el a szavaim, a hajamba markolva tolt ki maga előtt, egészen addig míg ki nem értünk. Ott Helga is mellénk lépett, és próbált segíteni a helyzeten. Ábel előadta a tökéletes úriembert, ezzel megvezetve a lányt, aki a könyörgő pillantásaim ellenére is ott hagyott vele, amikor jött a trollija. Felszállt és már ott sem volt. Ábel arcáról lefagyott az addig felvett mosoly, és komoly arccal, szinte fenyegetően nézett rám.
– Menjünk haza, majd ott megbeszélünk mindent – markolt rá a csuklómra.
– Nem megyek veled sehova, engedj el.
– Ne csinálj jelenetet az utcán! – súgta oda, hiszen nem voltunk egyedül.
– Ábel kérlek. Holnap megbeszéljük, de most hagyj – ciki beismerni, de amikor, így viselkedett féltem tőle. Volt már, hogy egy veszekedés hevében kaptam egy pofont, vagy egy szeretkezés alkalmával elkapta a nyakamat, mert szerinte izgató, hogy az alatta lévő tulajdonképpen fulladozik. De ilyennek, mint ma még sosem láttam. Teljesen kifordult magából.
– Mikor fogod felfogni, hogy te az enyém van? – sziszegte az arcomba.
– Nem vagyok a tiéd, nem vagyok egy tárgy – rángattam meg a karomat, hogy kiszabadítsam magamat.
Elment még két tömegközlekedési jármű, így az utca szinte üresség vált, amit ki is használt a férfi. Ábel elengedte a kezemet, így lendületből a falnak csapódtam. Fájóan nyúltam oda a vállamhoz, amivel a mellettem lévő épület oldalába csapódtam az imént. A férfi mosolya ördögi volt, élvezte, hogy fájdalmat okozott, még ha csak közvetetten is. Hol van az a srác, aki olyan gyengéd tud lenni velem? Miért változik ilyen őrültté időnként? Mi lehet a baj vele? Vagy velem van a baj, és csak beképzelem? Sosem volt normális kapcsolatom, így abban sem vagyok biztos, hogy az elvárásaim vele szemben reálisak. Lehetséges, hogy ez az indulat, ami benne van, ez normális? Én reagálom túl? Felém nyúlt, hogy felsegítsen. Félőn nyúltam keze felé, de épp, amikor sikerült volna feltápászkodni, elengedett és visszaestem a járdára, amire kiszakadt torkából a nevetés. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem normális. Ez heccnek is durva. Leguggolt hozzám, majd megsimogatta az arcomat, és a hajamba vezette a kezét. Gyengéd volt és egy pillanatra sikerült megvezetnie. Ahogy enyhült az én arcom is, újra elmosolyodott és miután körülnézett, hajamnál fogva húzott fel.
– Indulj! – parancsolt rám.
– Nem! – kiáltottam.
Nem érdekelte, bevont az első utcába, és a falhoz nyomott.
☆Wonho szemszöge☆
Nem tudtam kiverni a fejemből a lányt. Azt mondta, hogy az exe miatt keveredett be, pont a mi backstage-ünkbe, de valahogy nehéz volt elhinni. Gyakori, hogy hasonlóval próbálkoznak a lányok, hogy a közelünkbe férkőzzenek. De mégis, volt ebben a lányban valami, ami nem hagyott nyugodni. Az arca bár nyugodt és mosolygós volt, a szemeiben rettegés lakozott. Lehet, hogy túl gondolom, de előfordulhat, hogy nagyon nagy hibát vétettünk azzal, hogy kitessékeltük a teremből, és magára hagytuk. Még fél szemmel láttam, ahogy egy magas srác lép hozzá, és magához vonja. Remélem nem lesz baja.
Összepakoltuk a holmijainkat és elindultunk a hátsókijárat felé, a kisbuszhoz. Ekkor lettünk figyelmesek valami zajra. Nem sejtettem, hogy az előbbi tűz hajú szeplős lány lesz az. Bűntudat gyötört, hogy hagytam elmenni. Ha hiszek neki, és hiszek a megérzéseimnek, akkor ez most nem történt volna meg. Jooheonnal kimentünk, hogy segítsünk rajta, míg a buszunk kigurult az utcára.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
