Amikor lemegy a nap

Huszonkilencedik

Hamarabb jött el a reggel, mint azt reméltem. Nehezen ébredtünk fel, de muszáj volt. A gép pár órán belül felszáll és még ki is kell érni a reptérre. A csomagokat már a menedzserük elintézte, így már csak a személyes holmijaikat kellett levinni az autóba és már indulhattak is. Szerettem volna elkísérni őket a reptérre, de nem lehetett. Mivel hírességek és ezek a helyek mindig zsúfoltak, így kockázatos lett volna. A legfontosabb, hogy ne történjen semmi olyan, ami miatt még jobban az ügynökség lábujjára lép, így elfogadtam ezt. De a tudat, hogy már csak perceink vannak hátra egyszerűen megbénított. Próbáltam mosolyogni, de inkább idióta vigyornak hatott. A srácok egyesével jöttek elköszönni tőlem, Hyungwoon és Kihyun csak megölelt és közölték, hogy majd találkozunk. Már ez is eléggé nehéz volt, de az igazán nehéz még hátra van.

– Figyelj ide Flóra – állt meg előttem Shownu –, tudom, hogy nem voltam a legkedvesebb veled – vett egy mély levegőt –, de bízom abban, hogy okkal találkoztatok, úgyhogy tarts ki, ha együtt kell lennetek, együtt lesztek – húzott ölelésbe, majd ment is tovább és Minhyuk lépett elém.

– Nem tudom mit mondjak, de valamit akarok – nevette el magát zavartan –, nem akarok úgy elmenni, hogy nem mondom el, hogy köszönöm. Nagyon jó volt a kirándulás, amiket szerveztél – ölelt meg ő is és ment is tovább.

Némán álltam, mindenkinek bólogattam a szavaira, mert ha meg szólaltam volna, akkor kibukik az összes elfojtott könnyem. Azokat meg szerettem volna addig bent tartani, ameddig csak tudom. Nem akartam, hogy Wonhonak még fájdalmasabb legyen a búcsú. Sírni még lesz időm, de a mosolyát elraktározni, és megérinteni még utoljára, nem. Annak van most az ideje.

– Na csajszi – tette vállamra kezét Im –, itt a búcsú pillanata, de nem örökké. Remélem, hogy elül a por otthon és találkozunk még – szorított magához, miközben még oda súgta. – Tudom, hogy fáj, de jobban fájna, ha nem tetted volna meg. Higgy nekem.

Elengedett és még utoljára a szemembe nézett, majd Jooheon zárta a sort.

– Sok minden kavarog a fejemben – ismerte be –, de tudom, hogy amikor ok nélkül szeretsz bele valakibe, az valódi. Ez, ami köztetek van és ilyen gyorsan bontakozott ki, ez valódi. Irigy is vagyok miatta kissé – nevette el magát, mire én is elmosolyodtam. – Vigyázz magadra, még találkozunk – ölelt meg, aztán átnyújtott egy cetlit is, amin a Line azonosítójuk volt, hogy beszélhessünk majd. Nagyon jól esett ez a gesztus.

A srácok bevárták egymást a bejáratnál, majd mikor elbúcsúztak mind, elindultak ki az ajtón, hogy kettesben maradhassunk Wonhoval. Nem sok időnk volt, de az a pár perc, még utoljára csak, és kizárólag a miénk volt. Wonho megállt előttem és mielőtt bármit is mondott volna, két kezébe fogta az arcomat és gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Rám nézett és bár mosolygott, a szemében fájdalom lakozott. Ugyanazok az érzések nyomták a lelkünket, melyeket a tekintetünk is tűpontosan tükrözött.

– Előbb jött el a búcsú ideje, mint reméltem – kezdte halkan Wonnie –, de nem ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt lehettünk – köszörülte meg torkát –, hiszek abban, hogy van jövőnk.

– Én is, hinni szeretnék ebben – mosolyodtam el.

Mély levegőt vett, majd megfogta a kezeimet és énekelni kezdett.

– Csak egy pillanat volt, mi mégis hiányoljuk egymást. Folyamatosan hiányoljuk egymást, s mégis egyre távolabb kerülünk – sóhajtott egyet. – Gyerünk! Jobban bízom ebben az érzésben, mint máskor. Körbe és körbe fogok menni, de a végén látni foglak újra. A napom, amikor a Hold, elsötétíti a Napot, követni foglak. Utánad fogom vetni magam – simogatta meg az arcomat. – Kövess, mert szükségem van arra, hogy elgyere – mondta ki a végét, olyan hangsúllyal, hogy azonnal tudtam mire gondol. Arra, hogy menjek utána. Oldjuk meg együtt, rövidítsük le a köztünk lévő szakadék távolságát és költözzek ki hozzá. Ez az egy járható út van, amivel senkinek nem kell semmit feladnia. Hiszen engem semmi nem tart itt.