Amikor lemegy a nap

Harminckilencedik

Reggel már korán összecsomagoltunk mindent az útra, majd reggelizni mentünk. Kényesen kerültük a témákat, amiknek valamilyen szinten is része lehetne Wonho. Már nem a harag munkálkodott bennem, hanem a félelem, hogy ennyi volt és soha többé nem lehetek vele. Életemben először, úgy érzem, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy jól működjön a kapcsolatunk. Mindenkivel annyira elnéző voltam mindig is és most pont vele nem vagyok képes az lenni. De a legrosszabb nem is az, hogy nem hunyok szemet a dolog felett, hanem hogy tulajdonképpen nem akartam meghallani, amiket mondott. Végig úgy kezeltem az egészet, mintha csak egy ócska kifogás lenne és nem akartam meglátni mögötte az összetört férfit, aki értem küzd. Nem ehhez vagyok szokva, így azonnal a legrosszabbat feltételezi a szívem és az eszem is. De Wonnie más. Annyiszor próbálta elmagyarázni ebben a pár napban és én mindig ellenséges voltam vele. Csak abban bízom, hogy lesz még lehetőségem helyrehozni a dolgokat. Nem érhet véget, így ez a szerelem.

[...]

Időben értünk ki a reptérre, sőt még maradt is némi időnk, amíg arra vártunk, hogy becsekkolhassunk. Senkivel nem beszéltük meg, hogy ma kísérjen ki minket, vagy legyen itt, hogy személyesen búcsúzhassunk el, mégis titkon reméltem, hogy Wonho eljön és lesz lehetőségem beszélni vele, mielőtt felszáll a gépünk. Írtam Lineon Jooheonnak, hogy mikor és honnan indult a gépünk, illetve, hogy várhatóan mikor landolunk majd Budapesten. Ennek tulajdonképpen két oka is volt. Az egyik, hogy jó, ha tudja valaki, a másik, hogy hátha Wonho úgy dönt, hogy ki akar jönni. Tudom, hogy nagyon gyerekes és nem is várható el tőle, ahogy viselkedtem vele, mégis a remény ott ült a vállamon és azt mondta, hogy jól tettem. Sok mindent mérlegeltem át az éjszaka, és úgy érzem végre tényleg mindenre felkészültem. Arra is, hogy ezernyi másik lány lenne a helyembe és azzal, hogy miként bírkózzak meg ezzel az egész helyzettel, hogy ő egy idol, én meg egy mezei, az átlagosnál is átlagosabb lány. A csomagjainkat időközben leadtuk és vártuk, hogy felszállhassunk a gépre. Folyamatosan a telefonomat néztem, hogy mennyi időnk maradt. Tizenöt Perc. Biztosra vettem, hogy Wonho nem fog ma jönni, de a remény még mindig dolgozott bennem.

- Ne aggódj Flóra, itt lesz!

- Igazságtalan voltam vele, meg se akartam beszélni - sóhajtottam. - Szerintem nem fog ma eljönni.

A hangosbemondó hangja pecsételte meg a sorsunkat. " Kedves utasaink, kérjük kezdjék meg a beszállást a M0456-os járatra. A gép tíz percen belül felszáll."
Egymásra néztünk, majd egy lemondó sóhaj keretein belül fogtam magamhoz a kézi poggyászom és elindultunk a kapu felé. Az idő elfogyott. A remény mely eddig pislákolt, most végleg feladta. A sorban állva folyamatosan nézelődtem hátra, de nem láttam senkit, aki miattam jött volna el.

- Üdvözlöm, kérem mutassa a beszállókártyáját!

Regina oda nyújtotta az övét, majd mikor én jöttem volna, egy ismerős hang kiáltását hallottam meg a hátam mögül.

Wonho szemszögéből

A taxi amivel utaztunk, több alkalommal is dugóba keveredett. Szinte biztosra vettem, hogy nem fogunk időben odaérni. Ennek ellenére, nem adtuk fel. Lábammal doboltam az autó belsejében, miközben siettettem a sofőrt. Valószínűleg nem mi leszünk a kedvenc utasai a mai napon. Már azt is felajánlottam neki, hogy átveszem a vezetést és ezért busásan meg is fizetem, csak haladjunk már. Sőt a bírságot is állom, mindent, csak taposson a gázra. Amikor leparkolt a reptér előtt már csak tíz percünk volt a felszállásig. Oda hajítottam a pénzt az ülésre, ami duplán is fedezte volna a költségeket, majd gyors iramban keztem el szaladni a megadott kapuhoz. Több alkalommal is megállítottak, és le is kellett vennem a cipőmet, valamint kiüríteni a zsebeimet a vizsgáló kapuknál, de ez sem állíthatott meg. Semmit nem vettem vissza, mindent otthagytam. Rohantam ahogy a lábam bírta. Az utolsó kapunál a biztonságiak nem akartak átengedni, így amikor megláttam Flórát, hogy éppen a beszállókártyát adja át az ott dolgozónak, azonnal kiabálni kezdtem.

- Flóraaaaaaaa - kiáltottam kétségbeesetten -, Flóóóóóraaaaaaaaa!

A második kiáltásomat meghallotta és döbbenten fordult hátra, miközben én ugrálva kalimpáltam cipő nélkül az egyik biztonsági őr takarásában. Amint meglátott, mindent eldobott és felém rohant.

- Kérem Uram! Engedjen át, meg kell neki mondanom, hogy szeretem!

Az őr egy pillanatig hezitált, majd átengedett. Ahogy egymás elé értünk, nem bírtam megállni, azonnal a szorításomba zártam a lányt. Zokogásban tört ki, ahogy a fejét a nyakamba fúrta.

- Annyira féltem, hogy nem jössz el!

- Vártál rám? - engedtem le karomból, hogy a szemébe nézhessek.

- Igen. Wonnie én úgy sajnálom. Igazságtalan voltam veled - mondta könnyeivel küszködve.

Arcát két kezembe fogtam és mielőtt tovább mentegetőzött volna, megtettem az, amire azóta vágyom, mióta ide érkezett. Minden érzésemet elé tárva csókoltam meg. Érzékien és szenvedélyesen, majd szóltak, hogy már ideje lenne beszállnia, mert a gépe perceken belül felszáll.

- Most mennem kell, de írok ha leszálltunk.

- Várni fogom! Szeretlek!

- Szeretlek Wonnie!

Még egy utolsó csókra magamhoz vontam, majd elengedtem, hogy ne tartsuk fel a gépét. Fájt végignézni, ahogy elment, majd eltűnt a kapunál, de most legalább tudtam, hogy nagyjából egy hét múlva ismét velem lehet majd és akkor többé nem kell elválnunk. Annyi időt tölthetünk majd el együtt, amennyit csak tudunk a munkánk mellett. És ami a legfontosabb, hogy nem lesz köztünk nyolcezer kilométer. Ahogy hátrafordultam, megláttam Jooheont a cuccaimmal.

- Ezeket elhagytad félúton - emelte felém a cipőim.

- Csak húztam volna az időt - tártam szét a kezeimet. - Köszönöm Jooheon.

- Te is ezt tetted volna, csak kellett egy kis extra motiválás.

- Hát ha te ezt annak nevezed - nevettem el, majd karoltam bele. - Egyébként komolyan mondtad?

- Mit?

- Hogy kedveled Flórát...?

- Már mondtam - sóhajtott -, mi csak barátok vagyunk.

Megnyugodtam, hogy Jooheon ezt mondta, mert attól féltem, hogy egyszer majd a szerelem a kettőnk kapcsolata közé áll. De erről szó sincs, csak éppen nem talált jobb módszert arra, hogy kellőképpen felhúzza az agyamat és megtegyem azt, amit meg kellett. Hálás vagyok a barátomnak, mert mindig, minden helyzetben mellettem áll és támogat. Annak ellenére is, hogy időnként nagyon idiótán viselkedek.