Vannak olyan találkozások az életében, amik már, akkor megvoltak írva, amikor még csak gondolni se mertünk volna rá.
És vannak olyan kapcsolatok, amik bármeddig is tartanak, csak azt bizonyítják, hogy sosem kellett volna belekezdeni.
Publikálás kezd...
Megnéztük a Margitszigetet is, ahol elég sokat időztünk. A hangulat aránylag jó volt, de Wonho elkezdett távolságot tartani tőlem. Nem voltam túl kedves vele, amikor ő csak segíteni akart nekem. De a tudat, hogy ők hamarosan vissza mennek Koreába, nem győzött meg arról, hogy jó ötlet közel engednem őket magamhoz. Én csak egy vagyok a sok ezer rajongójuk közül. Nincs bennem semmi különleges, és elég reálisan látom a dolgokat, így nincs bennem semmiféle remény, miszerint majd tartjuk a kapcsolatot. Nem fogjuk. Megígérhetjük, hogy mindig emlékezni fogunk egymásra, és az eltöltött napra, de az Ő életükbe nem fér bele egy olyan „barát" , mint amilyen én vagyok. Egy senki. Nem vagyok méltó arra, hogy az ő köreikben létezzek. Bármennyire is kedvesek és aranyosak velem, ez nem a valóság. A valóság az, hogy ők híresek, én meg egy elviselhető kolonc vagyok. Se több, se kevesebb. Minél előbb jön rá mindenki arra, hogy ennek semmi értelme, annál előbb vagyunk képesek lezárni ezt az egészet. Még akkor is, ha a szívem majd belerokkan.
A következő állomásunk a Gellért hegy volt, már sötétedett, így nem is lehetett volna ennél ideálisabb zárása a napnak, hiszen a szállásukhoz is közel volt. Ott ült mellettem Wonho karnyújtásnyira, mégis egy világ választott el tőle. Már csak pár órát leszek velük, így muszáj kibékülnünk, nem akarok haraggal elválni tőle.
– Wonnie – kezdtem becézni, hogy oldjam kissé a feszültséget, ami közénk szorult –, sajnálom.
– Nem kell. Igazad volt. Mi nemsokára hazamegyünk, míg te itt maradsz. Nem szabadna, hogy megzavarjuk az életed.
– Nem zavartátok meg, sőt... Ti vagytok a legjobb dolog az életembe, ami egész idáig történt velem – ismertem be. – De tudom, hogy lassan vége.
– Lehetne más kimenetele is.
– Idővel elfelejtesz – mondtam ki a fájdalmasan igaznak vélt szavaimat.
– Higgy, amit akarsz! – mondta dühösen, ahogy elhagyta a járművet.
Egészen eddig észre sem vettem, hogy ideértünk és a többiek már ki is szálltak az autóból. Mire kikecmeregtem én is, addigra már Wonho előrébb járt IM társaságában. Jooheon lépett oda hozzám, majd vállamra téve kezét vont maga mellett. Ahogy felértünk, nagyon meglepődtem, hogy mennyien voltak. Azonnal aggódni kezdtem, hogy lefogunk bukni és onnantól kezdve vége az egész nézelődésnek. Azt viszont nem szerettem volna. Az egyik oldal melletti korlátra másztam, majd lefelé kezdtem nézni, hogy megtaláljam az eldugott kis tisztást. Szerencsére üres volt.
– Teljesen elment az eszed? – lépett oda Jooheon, és fogta meg a karomat.
– Nem, miért? – értetlenkedtem.
– Le is eshettél volna!
– Dehogy! Tudom, mit csinálok – mutattam le kezemmel –, nézd, van ott egy tisztás. Ott nyugodtan tudjuk élvezni a kilátást.
– Szólok a többieknek, te meg mássz le azonnal – utasított.
Kivételesen szófogadó voltam. Megmutattam az utat a többieknek és letelepedtünk a szirtre. Wonho gondosan odafigyelt rá, hogy minél messzebb legyen tőlem, én meg úgy döntöttem, hogy nem zargatom. Mindenki ámulattal figyelte a kilátást, kivéve őt. Maga elé meredt és mintha a kivégzését nézte volna éppen végig. Fájdalmas volt nézni. IM-nek is feltűnt, és félrevont.
– Mi történt köztetek? – biccentett fejével Wonho felé.
– Semmi. Csak megmondtam, hogy felesleges miattam aggódnia – sóhajtottam –, hisz nemsokára hazamentek, és én a feledésbe merülök.
– Te tényleg ennyire vak vagy?
– Tessék?
– Tetszel neki.
– Ugyan – legyintettem.
– Jól ismerem már. Ha azt mondom, hogy tetszel neki, akkor az úgy van.
– Ha igaz is, nem számít. Pár nap múlva visszarepültök Koreába és ennyi volt.
– Tudod, még egyet is értenék vele, ha nem róla lenne szó...
– Ezt, hogy érted?
– Azt döntsd el csajszi, hogy mi a nagyobb fájdalom – kerülte meg az előző kérdésem, hogy ne kelljen válaszolnia. – Úgy leélni az életed, hogy a fejed felett lebeg a "mi lett volna ha", vagy úgy, hogy adtál neki egy esélyt, de végül nem jött össze? Feladod mielőtt elkezdődne, vagy kockáztatsz? – paskolta meg a vállamat.
A kérdések, amiket feltett teljesen átjárta az elmémet. A szívem összeszorult, ha arra gondolok, hogy ennyi volt. Utáltam, hogy igaza van. De bármelyik megoldást is választom végül, az egyedüli, aki megsérül, az én vagyok. Nem tudom, hogy mi a helyes. Ha megérintem, már sosem tehetem semmissé, de ha nem teszem, akkor ott fog lebegni a szemem előtt, hogy megvolt rá a lehetőségem, de elszalasztottam. Különleges szeretnék lenni számára, nem egy a sok lány közül. Viszont egy világ választ el tőle. Nem csak földrajzilag, hanem társadalmi rangban is. Nem vagyok méltó a szeretetére. Hangtalanul és szinte észrevétlenül gördült le egy könnycsepp az arcomon. Fogalmam sincs mit tegyek. Úgy egyeztünk meg, hogy ma haza megyek és békén hagyom őket, de ha nem tartom ehhez magam, akkor csak még jobban bele bonyolódom. Ha hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak, akkor a repülőjük felszállása fogja okozni a szívem darabokra hullását is. Nem tudom, hogy IM-nek igaza volt. De tudni akarom. Tudnom kell, hogy tényleg kedvel-e. Félve pillantottam rá, miközben találkozott a tekintetünk. Oda kell mennem hozzá, bocsánatot kell kérnem, gondoltam magamban, de a lábam nem engedelmeskedett. Mázsásnak éreztem a testemet, és a levegőm is fogytán. Mi történik velem?
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
