Amikor lemegy a nap

Huszonhatodik

Kopogtak az ajtón, Jooheon jött szólni, hogy megérkezett az ebéd. Nehezen, de megszakítottuk ölelésünket és kimentünk a többiekhez megebédelni.

– Milyen filmet nézzünk? – kérdezte Minhyuk.

– Valami vidámat – mondta Shownu.

Éppen szerettem volna mondani, hogy miattam nem kell vígjátékot nézni, amikor megcsörrent a telefonom. Nagyon meglepett, ugyanis nem magyar telefonszám volt. Hezitáltam, miközben felálltam az asztaltól és felvettem.

– Hallo, Kovács Flóra!

– Hallo, hallo Lora-chan!

– Regina, hát te?

– Bocsi, hogy eltűntem. De őrült iramot diktálnak itt Japánban.

Regina a gyerekkori barátnőm, akivel saját vállalkozást építünk. Jelenleg Japánban van, hogy animálást tanuljon a legjobbaktól. Azon szerencsések közé tartozik, aki elnyert egy tanulmányi ösztöndíjat, így egy három hónapos kurzuson vehet részt. Minden kiadását fedezik ez idő alatt, és ha sikerül vizsgája, akkor utána pályázhat nagyobb cégeknél, amikkel szponzort szerezhetünk. A tehetséget ő teszi bele a bizniszbe, míg én a tárgyalásokat és a szervezéssel kapcsolatos feladatokat látom el jelenleg.

– Annyira jó hallani a hangod. Azt hittem, már elvesztél, nem mertelek keresni, nem tudtam mikor érsz rá. Annyi mindent szeretnék elmondani.

– Holnap szabad leszek, ha jó neked, akkor videóhívásban beszéljük majd. Van egy csomó hírem nekem is. Jól alakulnak a dolgaink, ennyit elárulok most, hogy tudj aludni – nevetett bele a fülembe.

– Rendben, akkor holnap.

– Na megyek, hívlak majd.

Végre egy jó hír. Ha beindul a saját vállalkozásunk, akkor végre ott hagyhatom majd a másik két munkahelyem és végre elkezdhetném tervezni én is a márkánk darabjait. A többiek kérdőn néztek rám.

– A gyerekkori barátnőm hívott. Éppen Japánban van, egy továbbképzésen.

– Vele csinálod a vállalkozást? – kérdezte Wonho, mire bólintottam.

– Azt mondta, hogy jó hírei vannak, de majd holnap lesz ideje mesélni.

– Ennyire komolyan gondoljátok ezt az egészet, hogy Japánig ment egy továbbképzésre? – kérdezte Minhyuk.

– Még ennél is komolyabban – mosolyogtam rá. – Viszont, ott tartottunk, hogy nézünk egy filmet. Sikerült választani?

– Ha már japán, mit szólnátok a Vándorló palotához? – kérdezte Minhyuk.

Egy emberként bólintottunk, és ezzel el is dőlt, hogy azt fogjuk megnézni. alapból imádom Hayao Miyazaki műveit, de a Vándorló palota az egyik kedvencem. A fiú beleszeret a lányba annak ellenére, hogy idős asszonnyá változtatta a puszták boszorkánya. Nem a külseje vonzotta, hanem a szíve. Gyönyörű animáció.
Wonho ölelésébe burkolózva néztem végig, úgy mintha először látnám. Pedig korántsem az első, vagy a második alkalom volt, inkább valahol a századik körül jártam. Az egyik olyan mű, amit szerintem sosem tudnék megunni. Amikor vége lett, átbeszéltük, az egészet, majd elkezdtünk készülődni. Bevonultam a szobába és éppen azon tanakodtam, hogy mit vegyek fel, amikor Wonho lépett be az ajtón. Sötét farmerben, egy sima egyszerű pólóban és baseball sapkában. Igaz is, nem szabad, hogy kiderüljön, hogy ki is Ő.

– Mindjárt elkészülök.

– Szerintem most is csodálatosan nézel ki – mondta az ajtóban állva, ahogy vizslatott –, ide kint várlak – húzta be maga mögött azt.