Amikor lemegy a nap

Harmincadik

Wonho szemszögéből

Nem hittem, hogy ennyire fájdalmas lesz a búcsú. Tudtam, hogy fájni fog, de ez minden várakozásomat felülmúlta. A legpokolibb érzés, eljönni valahonnan, ahol ott hagytad a lelked egy darabját. A szívem az övé lett, visszafordíthatatlanul ,és végérvényesen rabja lettem ennek a szerelemnek.

A repülőnk most érkezett meg, kicsit késett így a tervezett hajnali négy helyett ötkor landoltunk. Első dolgom az volt, hogy írtam Flórának és vártam, hogy válaszoljon, de nem írt. Miután minden csomagunk megvolt, elindultunk az otthonunkba. Az ügynökségnek van egy épülete a belvárosban, ahol minden szinten a képviselt csapataik élnek. Mi is itt élünk, a nyolcadik emelet teljesen a miénk. Van saját próba termünk is, és egy mini stúdió. A szobáink, nem igazán mondhatóak annak, hiszen komplett lakások vannak fenntartva személyenként. Van mindenkinek saját konyhája, fürdője és természetesen tágas nappalija, na meg egy hálószoba. Nem tudom pontosan mekkora az alapterülete egy-egy lakásnak, de ha saccolnom kellene, akkor olyan hatvan négyzetméterre tippelnék. Egy embernek nagyon tágas. Emiatt is van az, hogy amikor itthon vagyunk, és mindenki a saját zúgában szórakoztatja magát, akkor nagyon magányosak ezek a falak. Amikor végre hazaértünk, már reggel hét volt, de Flóra még mindig nem írt, így ahogy felértem a lakásba ledobtam a cuccokat az ajtóban, majd beléptem a nappaliba, innen jobbra van a konyha pult, ami amerikai konyha lévén, egyben van a nappalival. A szobából balra nyílik a fürdő, jobbra a hálóm.

Nem értettem, hogy Flóra miért nem ír, így elővettem a laptopomat, hogy megnézzem a közösségi oldalakon, hogy mikor volt elérhető, de semmit nem találtam. Egyre jobban aggódtam miatta, és kezdtem ideges is lenni. Éppen indultam ki a szobából, amikor betoppant Jooheon.

– Na mi a szitu, nem pakolsz ki? – mutatott az ajtó előtt tornyozott csomagokra.

– Majd. Ráér.

– Baj van?

– Nem ír vissza Flóra...

– Valószínűleg alszik.

– Azt mondta várni fogja, hogy írjak. Reggel hét van, már biztosan fent kell, hogy legyen.

– Wonnie, ne legyél ostoba...nyolc órás eltolódás van. Ott – gondolkodott el –, este tizenegy van. Mellesleg az út is tizenegy órás volt a késés miatt, meg még egy csomó időt elcsesztünk a reptéren.

– Akkor szerinted alszik? – pislogtam rá.

– Persze.

– De mi van akkor, ha meggondolta magát? Ha rájött, hogy nem is szeret? – buktak ki számon az első gondolataim.

– Nem akartam elmondani, de azt hiszem muszáj leszek – sóhajtott, majd beinvitálta magát hozzám és leült a kanapéra, ahova követtem.

– Mondd már, mi van? Mit tudsz, amit én még nem?