Amikor lemegy a nap

Tizenharmadik

Nehezen sikerült kinyitni a szemeimet, fájdalmasan ragaszkodtak egymáshoz. Amikor végre sikerült, elfogott egy pillanatra a pánik, sötét volt. Elfordítottam a fejemet balra és megláttam a hatalmas ablakot. Ekkor döbbentem rá, hogy megint a hotelben vagyok, a már oly ismerős szobában. De az okát nem értettem, próbáltam felidézni a történteket. Amint beugrott pár kép, rögtön erős szorítást éreztem a mellkasomban. Felidéztem, hogy mennyire megbántottam Wonhot. Ettől csak még jobban biztos voltam benne, hogy mielőbb el kell tűnnöm a közelükből, de mielőtt ezt megteszem, elnézést kell kérnem tőle. Hasogatott a fejem, de ahogy, oda akartam kapni a bal kezemmel, megéreztem, egy meleg kezet az enyémen. Eddig nem tűnt fel, hogy a szobában nem egyedül vagyok. Lassan mozogva néztem le, hogy láthassam ki is az. Meglepődtem, hogy Wonho az ágyam mellett ült és fejét a paplanra hajtva aludt, miközben kezemet szorosan fogja. Azok után is, ahogy viselkedtem vele. Nagyon óvatosan elkezdtem kihúzni a kezemet a fogságából, hogy véletlenül se ébresszem fel. Arca gondterhelt volt, és látszott rajta mennyire fáradt, de ami még álmából is kisütött az aggodalom, ami felém irányult. Amint sikerült ki csúsztatni a kezemet az övé alól, lassú mozdulatokkal, lábujjhegyen hagytam el a szobát, és mentem be a szobám melletti fürdőbe. Felfrissítettem az arcomat és használtam a mosdót is. Nem tudom mióta voltam kiütve, de minden porcikám el volt gémberedve. Miután kissé összeszedtem magamat, ugyanazzal az óvatossággal osontam vissza az ágyba, mint amivel elhagytam azt. Éppen elhelyezkedtem, amikor hallottam, hogy Wonho ásít egy hatalmasat, lenéztem, hogy megnézzem, álmában teszi-e, de nem. Tekintetem azonnal találkozott a fáradt, szomorú szemeivel, amikkel aggodalmasan méregetett, majd felegyenesedett ültében.

– Hála az égnek, hogy magadhoz tértél – mondta rekedtes hangon. – Hogy érzed magad?

– Köszönöm, már jól vagyok – sóhajtottam –, de őszintén, nem sokra emlékszem abból, hogy miért vagyok itt – ismertem be.

– A szirten álltunk, éppen egymást néztük, amikor valami történt veled – nyelt egy hatalmasat –, nem tudom miért, de elájultál. Nem értem oda időben, Jooheon kapott el – tette hozzá, fájdalmasan.

– Köszönöm és sajnálom, hogy megijesztettelek benneteket.

– Mi történt veled? – szegezte nekem a kérdést.

– Időnként, amikor sok stressz ér, akkor előfordul, hogy rám tör ilyesfajta rosszullét, ami ájulással végződik – mondtam ki nyíltan. Bár az igazi okát magam sem tudtam, de nem az első ilyen alkalom volt.

– Örülök, hogy jobban vagy – nyújtoztatta ki magát, mint egy elgémberedett nagymacska. Önkéntelenül is végigvezettem a tekintetemet rajta, ahogy a mutatvány közben, a pólója alól kikandikált a kidolgozott hasa. Éreztem, ahogy a testemből az összes vér az arcomba iramodik és paradicsommá válik az. Szerencsére olyan sötét volt a szobába, hogy ezt csak én éreztem, látni nem láthatta.

– Reggel haza megyek – kezdtem halkan –, de szeretném, hogy tudd – csuklott el a hangom –, hogy nem fogom soha elfelejteni azt a kedvességet, és törődést, amit tőled – köszörültem meg a torkomat –, tőletek kaptam. Még akkor sem, amikor már nem lesztek itt. Én – vettem egy mély levegőt –, sajnálom, hogy igazságtalan voltam veled.

– Flóra – érintette meg a kezemet, majd mivel nem húzódtam el, óvatosan leült mellém az ágyra.

– Igen? – kérdeztem bizonytalanul. Túl közel volt, és a szívem őrült zakatolásba kezdett. Attól tartottam, hogy a végén még ő is meghallja, annyira erőteljesen dübörgött a mellkasom.

– Megértem, hogy azt gondolod elfelejtelek. De nem így lesz – megrázta a fejét vízszintesen –, ugyanis nem akarlak elfelejteni. Mondhatod, hogy idióta vagyok – kezdte el bizonytalanul, miközben felém fordult egész testével az ágyon –, de azt hiszem – nyelt egy nagyot –, kedvellek. Tudom, hogy ez hülyén hangzik – csattant fel –, de én sem értem. Egyszerűen fontos lettél, úgy hogy észre sem vettem. Csak te jársz a fejemben – nézett mélyen a szemembe, miközben egy kósza tincset kisörpört a szemem elől.

– Te is tudod, hogy nálam sokkal méltóbb embert is találnál – suttogtam –, aki megérdemli, és viszonozni tudja az érzéseidet. Nem mellesleg, melletted lehet.

– De nem akarok, ez nem ilyen. Nem én akartam, egyszerűen megtörtént – hajolt kissé közelebb –, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

Szemei a szám és a szemem között cikáztak, olykor meg-megállapodva, hol az egyiken, hol a másikon. Egyre közelebb hajolt, mire testem magától indult meg irányába. Jobb kezét óvatosan becsúsztatta a fülem mögé, és lassan közel hajolt, szemeim engedélyt adva csukódtak le, mire gyengéden arcon csókolt. A jóleső érintésbe az egész testem beleborzongott egy röpke pillanatra, ismét a szemembe nézett, mélyen és vágyakozóan. Keze végigsimította nyakamat, majd határozottan engedte vissza a tarkómra, hogy kissé közelebb húzhassa vele arcomat. Gyengéden szinte alig érezhetően nyomta ajkát az enyémre. Kezeim esetlenül pihentek az ölembe, amikor elkezdett visszavonulót fújni, megindultak. Bal kezemet a combjára tettem, míg jobbat óvatosan, és bizonytalanul a nyakára csúsztattam. Egy fél pillanatra néztünk egymás szemébe, majd kezemmel határozottan tartva tarkóját megcsókoltam. Gyengéden, de szenvedélyesebben, mint előzőleg tette ő. Beletúrt ujjaival a hajamba, mire ajkaim maguktól engedtek utat neki. Érzelemtől túlfűtött szenvedélyes csókba hívott. Átadtam magamat az érzésnek, és azt kívántam bár ne érne soha véget. Kezeink felfedezték egymás hátát és derekát, majd véletlenül megcsiklandozta az oldalamat Wonho, így belenevettem a csókunkba, amit meg is szakított.

– Sajnálom – mosolyogtam esetlenül –, az oldalam elég csikis – ismertem be szégyenlősen.

Bólintott, hogy semmi baj, miközben lágyan mosolygott rám és fürkészte az arcomat. Rakoncátlan tincseimet simogatta ki az arcomból, majd egy gyengéd csókot nyomott a számra, amivel megpecsételte és lezárta az előbbi csók csatánkat. Mámoros tekintettem néztük egymást.

– Azt hiszem – kezdtem el nagyon halkan –, ezek után, tényleg képtelen leszek elfelejteni – ismertem be.

– Annyira rossz volt, vagy annyira jó? – tette fel a kérdést, amitől az eddiginél is jobban zavarba jöttem.

– Nem fogom növelni az egódat – nyeltem egy hatalmasat –, úgyhogy rád bízom, hogy eldöntsd mi a válaszom.

– Szeretném hallani – hajolt ismét az ajkamhoz és csapott le rá érzékien, de nem hosszan. – Szóval, melyik?

– Életem legérzékibb csókja volt – ismertem be, némi habozás után.

– Nekem is.

– Szabad ezt nekünk?

– Miért ne lenne szabad?

– Mert ti – haraptam rá idegesen az ajkamra –, hamarosan visszatértek Koreába és ez – mutattam kettőnkre –, nem folytatódhat.

Mély levegőt vett, miközben egy számomra ismeretlen érzelem futott át az arcán. Azt hittem, hogy sikerült megint megsebeznem a szavaimmal, de mielőtt újabb bocsánatkérést intéztem volna hozzá, folytatta.

– Van egy ajánlatom. 

........................ Lapozz 🙃........................
Elgondolkodtam, hogy ma csak egy rész lesz... De nem leszek gonosz!❤️