Amikor lemegy a nap

Harmincötödik

A gondolataim késként tépték cafatokra az elmémet, és darabolták miszlikre a lelkemet, miközben úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban képes lennék, itt helyben összeesni, de nem tehettem meg. Vissza kell mennem a szállodába, amiről jelenleg azt sem tudom, hogy hol van. Nem figyeltem, hogy merre indultam, csak kirohantam az épületből és mentem amerre a lábam vitt. Több embertől is kértem útbaigazítást, de nem voltak hajlandóak angolul megszólalni, koreaiul meg még nem tudok annyira, hogy értettem volna belőle bármit is. Szerencsére észrevettem egy forgalmat irányító rendőr nőt, aki készségesen segített és elmagyarázta, hogy merre van a keresett épület. Onnan már hamar megtaláltam, hogy honnan jöttem. Ahogy visszaértem a szállásra, könnyes szemmel csaptam be magam mögött a bejárati ajtót. Regina és Minhyuk éppen a kanapén ültek és megrökönyödve néztek rám. A szobába akartam sietni, hogy végre kiadhassam a fájdalmamat könnyek formájában, de Regina elkapta a karomat, majd magához húzott.

– Mi történt?

Szerettem volna elmondani, de kiszakadt torkomból a zokogás és képtelen voltam megszólalni. Pár perc eltelt, míg képes voltam szavakat is kiejteni a számon.

– Flóra, megijesztesz. Mi történt?

– Wonho – nyeltem egy nagyot –, Wonhonak éppen – szipogtam –, randija volt.

– Hogy micsoda? Tuti félreértetted – kelt azonnal a védelmére, amikor csöngettek. – Kérlek Minhyuk, kinyitnád? – szólt oda Regina a férfinak, aki szó nélkül tette, amire kérték.

Nem néztem fel Regina öleléséből, hanem még jobban bele fúrtam az arcomat a nyakába, miközben könnyeim újra a felszínre törtek. Ismerős hangokat hallottam. Jooheon jött. Gondolhattam volna, hogy amint tud jön is utánam. Lassan fordultam meg, amikor megláttam, hogy nem egyedül érkezett, vele van Wonho is.

– Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam.

– Ezen mit lehet, Wonnie? – gyűltek könnyek a szemembe ismét. – Éppen randid volt egy nővel, de nem is akárhol – nyomatékosítottam szavaimat –, hanem a saját otthonodban.

– Ez nem randi volt. Ez nem olyan randi volt – kezdett indulatos lenni, és kétségbeesett, majd mély levegőt vett és higgadtan folytatta. – Nem akartam elmondani, mert tudtam, hogy fájdalmat fogok vele okozni, de az ügynökséggel kötöttem egy etikailag megkérdőjelezhető megállapodást.

– Miféle megállapodást?

– Abban állapodtunk meg, hogy randiznom kell a befektetőink lányaival. Azt remélték, hogy majd valamelyikük iránt elkezdek érzelmeket táplálni, és akkor képes leszek lemondani rólad. De engem senki más nem érdekel, csak te!

– És te képes voltál belemenni ebbe? Kockáztatva mindent, ami hozzám köt?

– Bíztam magamban és bíztam benned is, valamint az irántad érzett szerelmemben. Tudtam, hogyha megtudod, az fájdalmas lesz, de azt is tudom, hogy nem hagytad volna, hogy belemenjek. Viszont ez volt az egyedüli módja annak, hogy elfogadják a kapcsolatunkat. Ennél többet is megtennék azért, hogy a végén melletted lehessek!

– Miért nem mondtad el?

– Képtelen voltam elmondani, nem akartam fájdalmat okozni neked. Vállaltam a rizikót és bíztam benne, hogy sosem kell ezt megtudnod – mély levegőt vett. – Flóra, tudom, hogy hibáztam, de nem akarok bújkálni, nem akarok titokban veled lenni. Szeretném felvállalni, hogy egy ilyen csodálatos nő van az oldalamon. Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy hozzám tartozol – lépett oda hozzám és két kezébe fogta kezeimet –, hogy te, csak is az enyém vagy. Nem csaltalak meg sohasem. Összesen – gondolkodott el –, ezzel együtt négy ilyen alkalom volt – sóhajtott –, de soha nem történt semmi, csak beszélgettünk. Mindnek elmondtam már az elején, hogy nem lehet köztünk több, mint barátság, mert az én szívem már foglalt.

Wonho mélyen a szemembe nézett, miközben ezeket a szavakat mondta. Tekintetében őszinteség tükröződött és egy csipet aggodalom.Tudtam, hogy nem hazudik és azt is, hogy tényleg fontos vagyok neki. Mégis ez az egész iszonyatosan fájt. Nem tudtam miként kellene viszonyulni, ehhez a helyzethez. Az eszem tudta, hogy értem tette, de a szívem sértett volt, amiért randizott másokkal.

– Kérlek, mondj valamit – gyűlt könny a szemébe.

Nem tudtam megszólalni, testem elernyedt, majd újra kiszakadtak könnyeim és a karjaiba vetettem magamat. Erőteljesen szorított magához, miközben arcomat a nyakába fúrtam.

– Tudom, hogy értem tetted – szipogtam –, vagyis értünk – csuklott el a hangom –, de idő kell, hogy ezt feldolgozzam.

– Bármit megteszek érted – suttogta, miközben hallottam a hangján, hogy már ő is sír.

– Akkor kérlek, adj egy kis időt...

– Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél – ölelt még szorosabban –, csak engedd, hogy szeresselek...

Lassan fújtam visszavonulót és bújtam ki Wonho öleléséből, majd mélyen a szemébe néztem.

– Ha nem bánod, én most elmennék pihenni – mondtam összetörten, szinte suttogva.

– Rendben, én most elmegyek – nyelt egy nagyot –, de tudnod kell, hogy sosem fogom feladni. Addig fogok küzdeni, amíg újra képes leszel bízni bennem. Remélem a költözés után, több időt tölthetünk majd el együtt és bebizonyíthatom, hogy mennyire szeretlek – csuklott el a hangja.

– Honnan tudsz róla?

– Elmondta, amíg idefelé tartottunk – fordult Jooheon felé és biccentett egyet a fejével.

– A költözést még nem ígérhetem meg – sütöttem le a szememet.

– Ne mondd, hogy emiatt a hülyeség miatt feladod! – csattant fel Wonho idegesen.

– Még nem írtuk alá a papírokat – sóhajtottam –, így még semmi sem biztos. Nem miattad, hanem magam és Regina miatt. Ha a szerződés nem felel meg az elvárásoknak, akkor csak azért, hogy ide költözzek, nem fogom aláírni – mondtam tárgyilagosan. – Veled akarok lenni, de tisztelem annyira a képességeimet, hogy nem megyek bele akármibe.

– Igazad van – mosolyodott el halványan. – Azt hittem, hogy miattam nem jönnél ide – vakarta meg a fejét zavartan.

– Bármennyire is szeretlek – fúrtam rideg zöld íriszeimet az övéibe –, nem minden rólad szól. És ha most megbocsátasz, pihenni szeretnék.

Wonho szomorúan mosolyodott el, amit alig bírtam nézni. Tudtam, hogy megbántottam, de az, hogy ezt tettem engem is épp annyira marcangolt. Nem akartam, hogy fájjon neki, ahogy azt se, hogy valaha ez a csalódott szempár nézzen vissza rám. Nem gondolkodtam, csak kicsúsztak a szavak a számon, mindenféle cenzúra nélkül. Valószínűleg a sértettség, amit legbelül éreztem, az akarta visszaadni neki maradéktalanul azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor megláttam azt a nőt a lakásában. Az akarta, hogy a férfi, aki az egész világot jelenti nekem, ugyanúgy szenvedjen, mint az én megsértett háborgó lelkem.