Vannak olyan találkozások az életében, amik már, akkor megvoltak írva, amikor még csak gondolni se mertünk volna rá.
És vannak olyan kapcsolatok, amik bármeddig is tartanak, csak azt bizonyítják, hogy sosem kellett volna belekezdeni.
Publikálás kezd...
"Mély levegőt vett, miközben egy ismeretlen érzelem futott át az arcán. Azt hittem, hogy sikerült megint megsebeznem a szavaimmal, de mielőtt újabb bocsánatkérést intéztem volna hozzá, folytatta.
– Van egy ajánlatom."
Kissé meglepett ez a fordulat. Féltem feltenni neki a kérdést, hogy mire is gondol. Hiszen mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy egy távkapcsolat nem működik, valamint azzal is, hogy a társadalmi rangunk merőben eltérő. Ha sikerülne is ez az egész kapcsolatosdi, az ügynökségének, akkor is lenne beleszólása. Valamit, lássuk be. Bár évek óta követem a munkásságukat, még szinte idegenek vagyunk egymásnak, mégis két együtt töltött nap után, máris beengedtem őt a számba. De ami a legrosszabb, hogy a szívembe is.
– Miféle ajánlat? – kérdeztem bizonytalanul.
– Még pár napig itt leszünk – gondolkodott el –, mi lenne akkor, ha addig adnál nekünk egy esélyt?
– Szerintem ez nem jó ötlet, minél jobban belegabalyodunk, annál nehezebb lesz elszakadni.
– Hallgass végig, kérlek – simította meg a karomat, csillogó szemekkel. – Amíg itt vagyunk – gondolkodott el –, legyél az idegenvezetőnk. Így nem csak kettesben vagyunk, és nincs akkora nyomás sem rajtad, sem rajtam. Esténként, viszont, amikor lemegy a nap, onnantól csak ketten lennénk, és jobban megismernénk egymást. Mit szólsz?
– Biztos ezt szeretnéd?
– Igen. Megismerlek én is jobban, és te is minket, engem. Aztán az utolsó nap... – halkult el.
– Mi lesz az utolsó nap? – lettem kíváncsi.
– Az utolsó nap, mielőtt lemegy a nap – mosolyodott el és fogta kezébe enyéimet –, szeretnélek elvinni egy randira.
– Mindenképpen rádolgozol, hogy biztosan ne tudjalak soha kiverni a fejemből – mosolyodtam el keserűen.
– Nem akarom, hogy elfelejts és én sem akarlak elfelejteni.
– És utána, mi lesz? – kérdeztem kissé kétségbeesetten. – Teljesen egymásba habarodunk, legalábbis én beléd biztosan – vettem egy mély levegőt –, aztán hazamész, és éljük tovább az életünket – sütöttem le a szemeimet, melyben már ott égtek a könnyeim –, mintha mi sem történt volna, egymástól távol?
– Erre térjünk vissza a randink estéjén – simította meg az arcomat és nézett bele a szemembe komolyan.
Nem értem, hogy miért éppen engem akar. Mit lát bennem, hiszen bennem semmi különleges sincs. Mégis az egyik részem, olyan szinten epekedik érte, hogyha azt kérné, hogy menjek vele és hagyjam itt a mostani életemet, azt is megtenném. De bármennyire is jó ötletnek tűnik a fejemben, nem várhatnám el ezt. Távkapcsolatba viszont nem akarok bonyolódni. Annak semmi értelme. Vágyakozni és sosem találkozni, kínzás. Annál már az is jobb, ha hagyom, hogy eltöltsünk pár csodálatos napot együtt, majd szépen elválnak útjaink. Azt hiszem, sikerült meggyőzni magamat.
– Rendben.
– Rendben?
– Leszek az idegenvezetőtök, amíg itt vagytok.
– És a randi? – nézett csillogó kiskutya szemekkel, ami arra ösztönzött, hogy húzzam az agyát.
– Azt még meggondolom.
– Hát rendben, gondold át alaposan... – lett csalódott. Rossz volt ránézni, ahogy az előbbi csillogás kialudt a szeméből. Nem bírtam tovább, nem akartam szórakozni vele.
– Meggondoltam – köszörültem meg a torkomat –, benne vagyok a randiban is.
A csalódottságot ismét felváltotta a remény a szemében, amitől elképesztően helyesnek láttam. Bár mindig az, ő tökéletes. A tökéletes ellentétem. Fogalmam sincs, hogy fogom túlélni, amikor felszáll a gépe, és örökké el kell búcsúznunk. De eszembe jutottak Jooheon szavai, és igaza van. Nem azt akarom megbánni, hogy nem tettem meg, hanem inkább az, hogy megtettem, de feladtam. Inkább feladom, de az elmúlt pár napot kincsként fogom elraktározni az emlékezetembe és az elmémbe is. Wonho óvatosan nyúlt két kézzel az arcomhoz, majd gyengéden megcsókolt, ezzel kiszakítva a gondolataimból. Óvatos, érzéki csókokat váltva döntött el az ágyon, miközben felettem könyökölt. Mielőtt bármi meggondolatlant tett volna, lassított a csókon, és szépen lassan szakadt ki belőle. Arcomat fürkészte, majd puszikkal hintette körbe.
– Ideje pihennünk – mondta, miközben lefeküdt mellém.
– Itt maradsz velem? – kérdeztem kissé zavarban.
– Csak amíg elalszol, utána kimegyek, hogy nyugodtan pihenhess.
– Maradj velem – suttogtam, ahogy vállára hajtottam fejemet.
Átkarolt és magához húzott, miközben a mögöttem lévő pokróccal be is takart minket. Ölelkezve feküdtünk, amikor a fejem búbjára nyomott egy puszit.
– Veled maradok.
– Jóéjt Wonnie.
– Aludj jól szépségem.
Mosolyogva fúrtam magamat még jobban az ölelésébe, miközben egyenletesen, de kissé gyorsan dobogó szíve ringatott álomba.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
