Amikor lemegy a nap

Tizenkilencedik

Az autóhoz érve a többiek, mind kajánul mosolyogtak ránk, nem tudom, hogy mire gondoltak közben, de a vizslató tekintetüktől azonnal az arcomba szökött a vér. Nagyon zavarban voltam, bár tény, hogy amit tettünk majdnem, az eléggé komoly lépés lett volna, de ők erről elméletileg, mit sem sejthettek. Beültünk hátra az autóba, és elindultunk az Állatkerthez. Hozzám nagyon közel volt, így nem sokáig utaztunk, de amíg tartott az út, és a többiek a kilátással voltak elfoglalva, addig Wonho a combomon pihentette kezét. Amint megérkeztünk, úgy kapta el, mintha megégettem volna a bőrét. Megsértődhettem volna rajta, de igazából én is jobbnak láttam, hogyha a többiek nem látják rajtunk, hogy mi is zajlik éppen közöttünk. Őszintén, még magam sem tudom mik ezek az érzelmek. Éveken át figyeltem a munkásságukat, és álmodoztam arról, hogy milyen lenne megérinteni, esetleg megcsókolni Wonhot. Sosem hittem, hogy ez tényleg megtörténhet, főleg nem velem. Most viszont megtörtént, és olyan erősen vonz magához, mint egy óriási mágnes. Képtelen vagyok harcolni ellene. Sosem voltam igazán szerelmes, így nem tudom teljesen őszintén azt mondani, hogy szerelmes vagyok, viszont a pillangók a gyomromban egyértelműen jelzik, hogy ez, ami köztünk van, valami különleges. Akaratlanul is eszembe jut újra, és újra, hogy ez pár napon belül megváltozik. Elmennek és ki tudja, hogy látom-e még valaha. Keserédes volt a boldogságom, de kiszerettem volna élvezni minden percét. A kis ördög azonban nem aludt a vállamon, hanem folyamatosan azon munkálkodott, hogy kételyekkel bombázza az elmémet.

Az állatkertben nem voltak sokan, tekintettel arra, hogy hétköznap volt, és az emberek többsége éppen dolgozott. Olykor direkt hátrébb maradtam, hogy egy csapatként élvezhessék a kirándulást. Önfeledten nevetgéltek, és mint a gyerekek minden állatra rácsodálkoztak, és fotózkodtak velük. Néha összepillantottunk, és mosolyogtunk egymásra Wonhoval, de nem közeledtünk túlzottan a másikhoz. Éppen a tigrisekhez értünk, amikor mindenki beszaladt a kisépítménybe, hogy onnan nézhesse meg a fekvő állatot, de Jooheon nem ment velük. Kint maradt velem.

– Nagyon unatkozol? – nézett rám mosolyogva.

– Dehogy! Nagyon élvezem én is, csak – gondolkodtam el –, elgondolkodtam.

– És mire jutottál? – tette fel a kérdést, mintha pontosan tudta volna, hogy mi jár a fejemben.

– Semmire – nevettem el magamat zavartan.

– Mi bánt?

– Magam sem tudom.

– Eláruljak egy titkot?

– Csak akkor, ha utána nem kell megölnöd a hallgatásomért – vicceltem el.

– Wonhonak komolyan tetszel – nézett az említett felé –, rég nem láttam ennyire kivirágozva.

– De hát ő mindig ilyen – néztem rá furcsán –, már amennyire a videókból látszik. Mosolygós és önfeledt – mondtam ki lezseren, bele sem gondolva ennek az okába.