Amikor lemegy a nap

Harmincharmadik

Már két hete, hogy külön vagyunk Wonhoval, és próbáljuk életben tartani ezt a törékeny szerelmet, ami nagyon nagy lánggal lobbant fel, de talán nem a legmegfelelőbb időben. Még mindig nehezen fogom fel, hogy pont én lettem az a szerencsés nő, akinek ez megadatott. Nők ezrei fognak utálni, ha egyszer nyíltan felvállalhatjuk majd a kapcsolatunkat. Minden nap beszélünk egymással, de néha eléggé távolinak érzem. Már több alkalommal is volt, hogy elköszönt, mert dolga volt, és amikor újra előkerült nagyon zavartnak tűnt és furcsán viselkedett. Nem tudtam eldönteni, hogy fáradt, vagy valami baj van, amibe nem avat be. Megfordult már az is a fejemben, hogy esetlen van egy másik nő az életében, hisz ha az időt veszem alapul, akkor mindig hat és nyolc között tűnik el, ami egy vacsora randihoz pont elegendő idő. Próbáltam elhessegetni ezeket a gondoaltokat, hiszen bízni akartam benne, és bízni abban, hogy ez ami köztünk van, valódi. De a kisördög a vállamon folyamatosan nyomatta a saját hülyeségeit, hogy egy percre se élvezhessem az életem.

Reginával átbeszéltük a felkérést, és úgy döntöttünk, hogy aláírjuk a szerződést. Egy hét múlva lesz egy megbeszélés, ahol személyesen találkozunk Mr. Seon Yoon-nal. Nagyon izgatott vagyok, de még mindig nem szóltam erről Wonhonak. Nem szeretném idő előtt elkiabálni. Előbb legyünk túl azon, hogy a papírok alá vannak írva. A megegyezés úgy szól, hogy akkor vehetjük át a lakáskulcsokat, amikor már Regina befejezi a tanulmányait és a kezében van a papír. Nincs kétség afelől, hogy esetleg nem sikerül neki, viszont addig, amíg nem biztos minden, csak átutazóba megyünk. Ő japánból jön, én itthonról, és röpke két napig maradunk csak. Ha hazajöttem, akkor fel kell még mondani az albérletemet, meg a munkáimat is. Nem szóltam még nekik sem róla, hogy felmondani tervezek. Aggódom attól, hogy személyesen nem lesznek ennyire kedvezőek a feltételek, vagy olyan dolgot mondanak, ami miatt elbizonytalanodunk a vállalkozás székhelyének változtatása iránt. Bár minden porcikám remélte, hogy ez nem így lesz. Mostanában elég sokat beszélek Jooheonnal és Minhyukkal, elég jó barátságot ápolunk. Ha Wonho éppen hülyén viselkedik, akkor nekem panaszolják el. Nekik köszönhetően tudom azt is, hogy hol élnek. Sokáig gondolkodtam róla, hogy legalább az egyiküket be kellene avatnom arról, hogy megyek ki két napra, de megszerettem volna lepni őket. Végül Jooheon tanácsát kértem ki ebben.

– Na mizujs csajszi? Furcsa volt, amit írtál... "Beszélnünk kell, de ne szólj senkinek" – idézte fel soraimat. – Baj van?

– Nincs semmi baj, de még Wonho sem tudja, amiről beszélni szeretnék veled.

– Ez komolyan hangzik.

– Az van, hogy egy koreai cég érdeklődik a vállalkozásunk iránt. És lenne kint egy megbeszélés jövő héten – kezdtem bele, mire a szavamba vágott.

– Jössz ki, jövő héten? – lelkesedett fel.

– Igen, két napra.

– Wonho odáig lesz! – ugrált örömében a kamera előtt.

– Épp emiatt kerestelek.

– Mármint?

– Fogalmam sincs, hogy szóljak-e neki, vagy lepjem meg – jöttem kissé zavarba.

– Hát, alapvetően ő az a típus, aki imádja a meglepetéseket – gondolkodott el –, főleg az ilyeneket – vigyorgott.

– Akkor szerinted se szóljak?

– Ne! Viszont velem azért egyeztess, mert most kicsit sűrűek a napjaink az új MV miatt, és feleslegesen ne ülj órákig a portán.

– Persze, akkor majd ha tudok pontosat szólok.

– Mindenképp. Szerintem az a házsártos portás se engedne fel, csak úgy – gondolkodott el.

– Azt gondoltam. Ha ilyen könnyű lenne bejutni, hogy csak besétálok, akkor bárki más is megteheti.