Elveszve

39. Fejezet

Az ismeretlen erő

Soo szemszögéből

Anya nem tudott sokat tenni a erőmmel kapcsolatban, a régi sulimban mindenki furán néz rám, mert távolságtartó vagyok az elmúlt pár hétben. De nem tudok mast tenni. Fogalmam sincs mi történik velem vagy hogy hogyan tudnám leállítani, ezért már nem is próbálom. Feladtam, az a kis remény is, hogy normális lehetek valaha még. Egyik nap mikor haza értem apa és anya már találtak egy iskolát ahol segíthetnek. Nem tudom, ez pontosan mit jelent, ennek ellenére egy kis utána olvasás után elmentem más nap az épülethez. A honlap nem mondott sokat, nem tudom, hogyan tudnának segíteni.Kicsit félve, de izgatottan léptem be az ajtón, mit sem sejtve mi vár rám. Amit beléptem egy elég helyes sportos barna hajú, ázsiai beütésű fiú nagy mosollyal az arcán pillantottam meg.

- Szia Jake vagyok és én foglak körbevezetni. - amint mentünk a mosolya egy pillanatra sem lankadt, mi engem is boldogsággal töltött el. A "túra" gyorsan véget ért. A szobám ajtajánál megállt.

- Hát itt a körbevezetés vége... Remélem még összefutunk- fordult sarkon és eltűnt a hosszú folyosón. Időm sem volt elköszönni, így csak meredten néztem egyre távolodó alakját. Bekopogtam a szobába. Egy aranyos lány nyitott ajtót, majd a bőröndjét maga után húzva lehetett hallani egyre távolodó kopogó hangját. A szobába belépvén a szinte zuhanyként érint a sok szomorúság amely a szobából áramlott. Azonnal oda futottam a lányhoz aki szinte mindent elmondott. Úgy megöleltem volna, de tudtam nem szabad. Nem tudom mi történne és nem akarok ártani neki... Egy pár nap eltelt mióta itt vagyok, egyre közelebb és közelebb kerültünk Jakekel. Többször is voltunk egymás szobájában. Egyik nap éppen a szekrényünknél beszélgettünk Medisonnal

- Elmondhatok neked valamit M. ?- kérdeztem félve.

- Persze - bólintott

- Azt hiszem tetszik egy fiú- mondtam félénken.

- Nee. Ki az? Mond már!- kérlelt türelmetlenül lelkesen

- Magas, helyes barna haj, barna szemek amik szinte elnyelnek.- mondtam szinte elvarázsolva, a lány arcán hatalmas mosoly volt. - És a neve J..- mondtam volna mikor Jake oda jött és a szobatársam a nyakába ugrott. Hirtelen szomorúság fogott el. Csak lassan odébb álltam. Milyen naiv vagyok, hogy azt hittem lehet köztünk bármi is ezzel a fiúval. Elindultam a szobánk felé mikor egy kezet éreztem a vállam, megfordultam mire Medit láttam meg.

- Hová mentél? Jake hiányolt.- lökte meg a vállam.

- Nem akartam megzavarni semmit- mondtam lesütött szemmel.

- Ugyan már kaptam egy jó kis fejmosást a bátyámtól nem kellett volna elmenned- monda nevetve, a mondat végére felkaptam a fejem. Testvérek?!

- A bátyád?- néztem rá kérdően, mire csak elnevette magát és felindultunk együtt a szobánk felé, mikor meglátott egy fiút. A srác felénk nézett mire Medison elrohant a szobánkba. Szemmel alig észrevehető gyorsasággal mozgott. Mire felértem a szobába a lány már bezárkózott a fürdőben. Nem szólt semmi, bármivel is próbálkoztam. Nagyon fájt így látni, de nem enged segíteni. Egy idő után ugyan az a fiú akit a folyosón láttunk berontott a szobába áradt belőle a félelem és megbánás, rá sem hederített arra amit mondtam. Neki esett a fürdőszoba ajtajának. Ha a lány nem engedte volna be biztosan betörte volna. Gondoltam kettesben hagyom őket és elindultam a végtelen folyosókon. El voltam merülve a gondolataimban, mire észbe kaptam Jake szobájának ajtaja előtt álltam. Úgy voltam vele, ha már itt vagyok... Bekopogtam és hamar be is engedett.

- Szia- mondta meglepetten, de kedvesen. Bementünk, órákig beszéltünk, nevettünk. A legrendesebb srác akivel valaha találkoztam. Takarodó előtt pár perccel elköszöntünk egymástól és MEGÖLELT?!?!? Nem történt semmi rossz. Nem bántottam. Sőt egészen kellemes, megnyugtató érzés volt. Ha vele vagyok a többi ember zaja fel sem tűnik. Visszamentem volna a szobámba mikor megkért, hogy maradjak. Nem válaszoltam csak egy lágy mosollyal visszaültem az ágyra. Bár az első tervemet, miszerint távol maradok mindenkitől csődbe ment, meg hát nem is akarnék távol maradni tőle. Együtt aludtunk. Felajánlotta, hogy alszik a kanapén, de mondtam, akkor inkább vissza megyek. Nem szeretném, hogy miattam legyen neki kényelmetlen mert én itt vagyok. Az elején nagyon koncentráltam, hogy minden rendben menjen, aztán már egyszerű volt. Olyan más mellette lenni. A többiek ellenére a fiú nyugalmat árasztott. Míg másoktól a fejem fáj ő gyengéd és halk. Reggel mikor felkeltem a keze szorosan ölelt amitől kissé zavarban éreztem magam. A telefonja kettőt csippant mire lassan megfordul, s az eszközért nyúl. Felült és válaszolt az üzenetre, majd felém fordult.

- Van programod mára?-kérdezi mosollyal az arcán. Kérdése hallatán lefagytam. Nem mondhattam azt, hogy megpróbálom kideríteni mi történik velem. Akar mennyire is bántott a dolog kénytelen voltam hazudni neki.

- Van. A könyvtárban leszek és tanulok. - hirtelen ez tűnt a legjobb kifogásnak. Csak reméltem, nem köt bele abba, hogy nem rég jöttem át ebbe az iskolába. Bólogatott, majd elköszöntem végleg, majd elindultam a szobám felé. Mire odaértem a lány már elment onnan. Nem is zavart így nyugodtam tudtam legalább készülődni. Felvettem egy üres füzetet, tollat és a telefonom, majd elindultam válaszokért. Már lassan hajnali három lehetett, mikor már az össze varázslényekkel kapcsolatos könyvet átnyálaztam minimum háromszor, de semmi. Találtam egy olyat, hogy Érző, de az azt érzi milyen lény vagy nem azt, hogy mások mit éreznek és egyáltalán semmit nem mond a képekről. Fáradt voltam, kedvem sem volt tovább keresni, így csalódottan sétáltam a szobánk felé. Azon, hogy Medison nincs itt már lassan meg sem lepődök. De nem haragszom amiért más dolga van. Lefekvés közben azon gondolkodtam, hogy beavassak e bárkit is abba, milyen problémával küszködök. Arra jutottam másnap reggel, hogy elmondom Medinek mikor feldúltan beviharzott a szobába. Mondta, hogy hozzam a testvérét és így is tettem. Esélyem sem volt elmondani neki amit akartam. Hamar oda is értünk a helyre amit mondott. Az utca kihalt volt, egy árva lélek sem volt a helyszínen. Hirtelen sok fekete ruhás ember jelent meg előttünk és én lefagytam. Nem hallottam semmit magam körül csak a sok férfit néztem meg azt, hogy mindenki készen áll küzdeni, de nekem nincs aktív erőm amivel segíteni tudnék. Az az érzés, hogy nem tudok segíteni, egyszerre voltam dühös és ijedt. Mikor M. vissza rántott a valóságba tettem amit kért. Benn a szobában nem nagyon beszéltünk semmiről. Ahogy Medison megérkezett a hangulat teljesen rideg lett és mindketten feszültek voltak. Így én inkább elhagytam a szobát, s mentem fürdeni. Amikor visszajöttem kiderült, hogy a lány nálunk alszik. Azt biztosan tudtam hálás volt Medinek. Este nem beszéltünk csak csendben elaludtunk. Másnap megakartam keresni a szobatársam, de nem sok sikerrel, így inkább lementem reggelizni, ahol úgy szint nem láttam. Felmentem a szobánkba ahol egyedül voltam. A perceket hamar órák váltották, de a lány sehol. Egyik sem. Majd egyszer csak betoppant az, kit már oly rég vártam. Éreztem, hogy feldúlt.

- Soo nem fogod elhinni...- kezdett volna bele de félbe szakítottam.

- Bármit is akarsz mondani az várhat oké? Viszont az én bajom nem vagy bedilizek.- kezdtem bele ingerülten. - Kellene a segítséged. Nagyon!!- a lány látva arcom leült az ágyamra és figyelt.- Szóval - ültem le mellé. - Nem boszorkány vagyok. Pontosan azt sem tudom az mi, de én tuti nem az vagyok. A könyvekben semmit sem találtam és kezdek kiborulni.- pánikoltam.

- Hé, hé. Nyugodj meg jó? Mi az amit tudsz? Honnan tudod, hogy nem ember vagy?

-Háát. A régi iskolámban megfogtam az egyik osztálytársam mire képek villantak be nekem. Majd a gyereket elvitték a mentők, mert elájult, majdnem én is.

- Lehet, hogy- kezdte el, de ismét félbe vágtam.

- Van még valami...Érzem amit mások éreznek. Álandóan, nem tudom kikapcsolni és kezd elegem lenni belőle, zsong a fejem és szédülök...- aggódtam.

- Oké, először is nyugodj el. Másodszor van egy sejtésem és tudom hol találunk válaszokat. Persze csak ha egy kis utazás bele fér...