Elveszve

41.fejezet

A megmentő

Coretta szemszögéből:

Megpillantottam azokat az embereket akikre a legkevésbé sem számítottam. Ott állt egy kis csapat... Eljöttek megmenteni, de miért? Az egész szörnyen zavaros volt. Egy kocsiba zártak, onnan figyeltem mi történik. A sötét autó jól szigetelt, így sokat nem lehetett hallani a kinti történésekből. Az  ajtót nem tudom kinyitni. Arra tervezték, hogy benn tartsák a legkülönbözőbb lényeket. Belülről lehetetlenség kinyitni. Mélyen elmerültem a gondolataimban, különböző módokat eszeltem ki, hogy még, ha nem is sikerül elszökni megint legalább nehezebbé tehetem az életüket. Vissza a Földre egy kissé riadt lány rántott az ajtó kinyitásával. Nem kellett többet mondanija elindultam utána mit sem törődve azzal mi történik mögöttünk. Az úton sajnáltam az a szegény boszorkányt. Akár milyen jó ő és az a 2 másik fiú nem sokáig tarthatják fel őket. Bár meg nem ölnék a kis mentőosztagot maradandó sérüléseik lesznek. Mind miattam, hiába hazudtam nekik. Nem tudnak rólam igazán semmit még is segítenek... Miért? És ez a lány hova visz engem? Összes kérdésemre nem kaphattam azonnal választ, de megtudtam mi az úti cél. Egy iskola féle felé tartottunk. Nem beszéltünk sokat akkor sem mikor egy szobába felértünk. Csak vártunk néma csöndben mi lesz a végkifejlete az összecsapásnak. Nem telt el fél óra és vissza is tértek. Azonnal kérdezgetni kezdett és tudta, hogy hazudtam. Akkor miért segít még is? Válaszoltam a kérdéseire nyugodtan. Bántott a dolog, még a helyet is elintézte nekem. Kaptam ruhát és elmentem fürdeni. Amint kiléptem észrevettem, hogy telefonom elkezdett rezegni. Luke hívott, kinyomtam a készüléket, majd lefeküdtem. Másnap mikor felébredtem csak én meg a másik ázsiai lány volt a szobában. Visszakapcsoltam a mobilomat és láttam az üzeneteket a fiútól. Az értesítésektől olyan érzésem lett, mint amikor kicsik voltunk és a terveinket szőttük a hátsó kertben. Néha papírra írt levelekkel beszélgettünk. Úgy döntöttem elmegyek a találkozóra amit kért. megbeszéltük a helyet meg a pontos időt. Átöltöztem, majd mentem is. Mire én odaértem a férfi már ott volt. 

- Miről lenne szó?- kérdeztem szárazan.

- Beszélni szeretnék...

- Meggyőzni, hogy menjek haza nem igaz?- tettem fel a kérdést, mire tudtam a választ. 

- Azt gondolom letudlak beszélni a hülyeségről... Úgy, mint gyerekkorunkban. - oly lágy lett a hangja, mint régen.

- Mielőtt hátba döftél és beálltál apám mellé?- kérdeztem ironikusan hátat fordítva Lukenak.

- A hátba döfés kissé erős kifejezés nem gondolod?- fordított maga felé.

- Miért? Az elárulás jobb?- léptem közelebb, de nem voltam kifejezetten dühös.

- Tudod, hogy nem így értettem...- jött közelebb

- Akkor? beálltál apám falkájába. Abba a falkába aminek létezését együtt elleneztük. Ezt minek neveznéd- mondtam, a tetettet ártatlanságától ingerült lettem. 

- Megvolt rá az okom. Oké?- lépett egyet

- És mégis mi? Mi lehetett, olyan jó ok, hogy tönkre tedd a barátságunk?- üvöltöttem közeledve.

- Én tettem tönkre? Edzettem vagy a társaimmal voltam. Ha meg mégis kimentem nem voltál ott, a másik barátaiddal voltál egészen jól meg, hisz még  azt sem kérdezted mi van velem.- Mondta az arcomba mire elfordultam. Engem okol mindenért? Komolyan?

- Másik barátaimmal? Nem lehetett más barátom. Esélyt sem kaptam arra, hogy mással jóba legyek.- fordultam felé idegesen.- És tudod, hogy mikor jöttél először? 2 év után. Láttalak az ablakból. Én mindig, mindenkinek csak második vagyok. Arról meg, hogy hogy vagy érdeklődtem minden nap csak nem nálad. Az összes tréninged végig néztem a titkos folyón.  Szóval, ha valaki  hibás az nem én vagyok. - mondtam, oly közel voltunk egymáshoz, hogy közelebb csak akkor lehettünk volna, ha megcsókol.

- Én.. én ezt nem tudtam- mondta lesütött szemmel 

- Persze, hogy nem. Sosem érdekeltelek annyira, hogy megkérdezd, hogy vagyok.-Elléptem és karba tettem a kezem. - Azt hiszem ideje mennem.- mondtam Luke sokkban az új információktól állt mozdulatlanul, majd lassan elsétáltam a napos délelőtt meleg sugarai alatt. Visszaértem az iskolába ahol egyik lányt sem találtam, így magányosan lépkedtem a végtelennek tűnő folyosókon. Bolyongtam a labirintusra hasonlító épületben. Körülnéztem a szobákban, termekben, majd visszamentem a szobába. Egy pár perc múlva a két lány berontott a szobámba. A mérhetetlen aggodalmat méterekre lehetett látni. Sosem láttam még embert miattam ennyire aggódni. Meglepet, hiszen nem olyan rég óta ismerjük egymást. Megnyugtattam őket majd elsiettem mielőtt rájönnek, hogy hazudtam. Nem akartam, hogy még jobban aggódjanak fölöslegesen. Elmentem zuhanyozni. A folyadék hangra, ahogy a csempéről visszapattant megnyugtató volt és a langyos víz, mikor az arcomról lefolyt segített teljesen ellazulni. Másnap mind felkészültünk az iskolára. Nem vagyok nagy rajongója az oktatási anyagnak. Nagy részét a tananyagnak apám már kis koromban belém verte. Minden kérdés és feladat ismerős volt. A lányokkal érdekesebb a tanulás. Az órák után a folyosón sétáltunk.

- A sulinak vége nincs kedvetek elmenni valahova?- kérdezte Medison.

 - Jó, persze én szabad vagyok- válaszoltam.

- Menjünk, de hova?- kérdezte Soo.

- Mindig is akartam bowlingozni. - mondta Medi.

- Jó menjünk én nagyon szeretek bowlingozni. Én még nem voltam, de szívesen kipróbálom. 45 perc volt az út. Egész jól ment minden, nem sok bábut döntöttünk le Medisonnal. Éppen Soo jött volna mikor egy nagydarab férfi jött a pályánkhoz és a lány mellé állt.

- Szia édes úgy látom bajba vagy hadd segítsek.- kezét Soo csípőjére rakta. Én és a másik lány készen álltuk elintézni a fickót.

- Lépj csak el...- mondtam volna, de félbe szakított.

- Köszönöm az ajánlatot- húzódott el a férfitől, egy pillanatra undor villant meg az arcán a csávó láttán. Odasétált a golyókhoz, elvett egyet, majd indult gurítani. A keze lendült és a golyó elhagyta a kezét. Amint elérte a bábukat az összes eldőlt. Visszasétált hozzánk.

- Szeretnéd, hogy segítsek nagyfiú?- mosolygott gúnyosan a férfira. Majd az ember szégyenkezve elment. Az egészen csak nevettünk mikor hazafelé mentünk. Az egész utat végig beszéltük. Sosem éreztem magam még ilyen jól és szabadnak. Velük lenni teljesen más, mint bárki mással. A napokban egyre több időt töltöttünk együtt. Segítettünk egymásnak dolgozatokra tanulni, együtt írtunk házi feladatot is. Fantasztikus emberek, minél többet vagyunk együtt annál többet tudunk meg egymásról. Medi barátja is rendes és kiderült, hogy egy született alfa. Még nem tudnak meg  minden apró részletet a múltamból, de annak az ideje is eljön egyszer... Csak nem most...