Elveszve

38.fejezet

Válaszok?

Amikor visszaértem az iskolába felmentem a szobámba, ahol Soo az íróasztalánál írta a leckéjét. 

-Szia - köszöntem neki.

-Hali - köszönt vissza felnézve a lapokról, majd azonnal folytatta. Nem akartam zavarni, így csak lefeküdtem az ágyamra a plafonra meredve. Nem gondolkoztam semmin, csak néztem előre. Néha hallottam szobatársam sóhajait, gyanítom volt feladat ami kifogott rajta. 5 óra lehetett mikor a lány elégedetten becsukta a könyveit,füzeteit és mivel látta, hogy feszült vagyok tisztes távolságba leült mellém.

-Mi baj van? - kérdezte megértően. Valahogy mindig tudja, ha valami van és olyan megértően végig hallgat, hogy azt érezteti velem, bármit elmondhatok neki. Így elmeséltem Emilyt vagy Corettát, azt ahogy hazudott, hogy ennek ellenére meg szeretném keresni.

- Nem hinném, hogy meg kéne keresned, de ha te ezt szeretnéd én melletted állok. - Meg akartam ölelni, de lehúzódott. - Nem szeretem, ha megölelnek, bocsi. Semmi személyes - mosolygott kínosan, majd felállt. - Hol kezdjük?

- Próbáltam bemérni az erejét, mivel boszorkány, de nem ment. Valami információ kell róla csak úgy működhet. Nem érzek semmit most sem. Vagy rosszul csinálom vagy...

- Vagy mi? - érdeklődött.

- Vagy nem használta az erejét eddig...- ahogy kimondtam elgondolkoztam rajta. Lehet nem is én rontottam el. Még van rá esély, hogy működjön. Megpróbáltam még egyszer és éreztem valamit!

- Működött? Jól vagy?

- Igen! Szólsz a bátyámnak? Én átmegyek Alexhez a bejáratnál találkozunk. Siess!- utasítottam. Már éppen akartam mondani merre van a testvérem szobája, de már el is indukt oda.- kissé lehet mogorván szóltam hozzà. Remélem nem vette magára-gondltam. Legszívesebben vissza hívtam volna és bocsánatot kértem volna azért ahogy mondtam, de nem volt erre időnk. Elmentem Alexander szobájához, megálltam az ajtó előtt, majd kopogtam. Vártam egy pár pillanatot, ám válasz ne jött így benyitottam.

- Alex itt vagy? Kéne a segítséged. - Nem láttam a szobában. - Alexander?- szólítottam ismét mire a fürdőszoba ajtó kinyírt és a fiú félmesztelenül, a párától göndör hajjal lépett be a szobába. Szégyenlősen vettem le a tekintetem az izmos testéről. 

- Bocs nem hallottalak. Felveszek egy pólót és mondhatok jó?- csak némán bólogattam még mindig háttal neki. Amikor kész volt megfordított, majd megcsókolt. - Kész vagyok mi a helyzet?- érdeklődött.

-Tudom hol van Coretta... - Amint láttam nem érti miről beszélek kijavítottam magam - Emily - amint láttam a felismerést az arcán elindultam tudván, hogy követni fog. - Nem messze van innen. 30 perc autóval. - haladtunk le a lépcsőn közben beavattam mindenbe,majd leértünk a  bejáratig ahol a többiek vártak. Megbeszéltük, hogy oda megyünk és segítünk neki. Mivel egy támadó varázslatot vetett be azt feltételeztem megtalálták. Amikor oda értünk nem volt ott senki csak kocsik. Kibattantam a járműből amint megállt.

- Hát úgy látom a nagy varázserőd becsapott hugi - szekált nevetve. 

- Biztos itt voltak...- gondolkodtam hangosan. Biztosan itt volt. Körbe-körbe sétálgattam, a lábam alatt levő talajra meredve gondolkodtam, mire hallottunk egyre hangosodó lépteke. Majd megpillantottam a fiút, akivel már párszor majdnem össze verekedtem. Meghökkentek egy pillanatra, majd  berakták Corettát az egyik autóba és felénk fordultak harcra készen. Körbe pillantottam, a fiúk készen álltak az összecsapásra, aztán megláttam Soo kétségbeesett tekintetét, az a játékos csillogás eltűnt a szeméből, gondolom nem volt még ilyen helyzetben. Az ellenség elindult felénk mire én gyorsan oda mentem a halálra rémült lányhoz aki hol a felénk közeledő embereket hol a fiúkat nézte felválltva .

- Hé, Soo...Menj a kocsihoz, szabadítsd ki Corettát és vidd vissza az iskolába. - láttam, hogy még mindig a fiúkat nézi.- Soo megtudod ezt tenni nekem?Kérlek?- próbáltam válaszra bírni. Csak hangtalanul bólintott egyet, s kis idő után ment is. Én indultam segíteni a többieknek. Nem akartam feltétlenül bántani őket, de ez a srác... Ki hozza belőlem a legrosszabbat. Mind a két fél kapott ütéseket,de a harcunkat egy csapat halandó tini szakította félbe, akik hazafelé tartottak. Egyikünk sem akart törvényt szegni, miszerint nem bánthatunk embereket és nem láthatják meg ahogy használjuk az erőnket. Így mi meg az ellenfeleink is hátra léptek, majd eltűntek. Visszasiettünk az iskolába megnézni a többieket. A folyosón elváltam a fiúktól és mentem a szobánkba. Válaszokat akartam! Minél előbb. Benyitottam a szobába, Soo az ágyán ült, az én ágyamon pedig Coretta volt, ahogy beléptem mindketten rám tekintettek. Coretta szemében láttam a megbánást, de az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Kínos csend ült a szobában, amit a szobatársam tört meg.

- Én.. én el megyek zuhanyozni.- mondta bátortalanul és elindult az említett szoba felé. Bele néztem az ágyamon feszülten ülő lány szemébe. Vettem egy mély levegőt és kezdeményeztem.

- Minden rendben? Nem bántottak? - csak bólintott egy határozottat

- Ki vagy te? Ki küldött? Mi a feladatod? Kémkedés? Információ gyűjtés? Miért?- hadartam el türelmetlenül kérdéseim. Látván, hogy nem tudja egyszerre megválaszolni a kérdéseim, úgy határoztam egyszerre csak egyet teszek fel.

- Mi a neved? és most az igazat mond!- mondtam határozottan és keményen amivel még magamat is megleptem.

- Coretta Málik.- mondta ki a takarót nézve.

- Málik?Mint az elveszett város alapítói?- bólintott. Már kérdésre nyitottam a szám, de megelőzött.

- Azért nem mondtam el, mert nem tudtam megbízhatok e bennetek. Akik üldöztek azok apám emberei voltak. Megszöktem és vissza akartak vinni.- válaszolt fel nem tett kérdésemre, még mindig ugyan olyan feszült volt.

- Maradhatsz itt, ha akarsz, itt nem találnak meg, de akkor meg kell  bíznod bennem és elmondanod miért szöktél  meg és, hogy mi vagy.- a lány továbbra sem nézett fel. Bólintottam és indultam az ajtó felé. - Hozok neked ágyneműt- mondtam, majd kiléptem a szobából. Nem értem magam. Engedem egy idegennek, hogy megszálljon nálunk és még csak annyira sem bízik bennem, hogy elmondja nekem ki ő. Az ágynemű megvolt, már mindenki aludt mikor kiosontam a hálóhelyiségből. A fejem majd szét hasadt. Muszáj voltam kimenni egy kicsit a friss levegőre. Mélyeket lélegeztem, hogy jobban legyek, s lassan hatott is, mikor valaki a fülemhez hajol és bele suttogott.

- Meg vagy- hallottam magam mögül, a vér is megfagyott bennem, hirtelen újra átéltem azokat a napokat amit Daviddel kellett töltenem, még a gondolatától is kirázott a hideg. Egy pillanatra elgondolkodtam mi van, ha még él és megint elvisz? Nem bírnám még egyszer elfeleltetni magam a fiúkkal. Hagytam a találgatást, inkább gyorsan megfordultam. Alex volt az, látva arckifejezésem átölelt.- Bocsánat nem akartalak megijeszteni. Láttalak kijönni, majd követtelek. Mit csinálsz kinn ilyen későn?_ ölelésének érzése megnyugtatta vadul zakatoló szívem. Egy pár percig így maradtunk, amíg teljesen meg nem nyugodtam.

- Fájt a fejem és a tudat, hogy egy olyannal alszom egy szobában aki nem bízik bennünk...Bennem az után, hogy megmentettük... Nem mond el mindent. Tudom. És ha mégis rosszul döntöttem, hogy ide hoztam?...Ha csak azért bízok benne vakon, mert hasonlón ment át mint én? Ha valakinek baja esik miattam? Ha bánt valakit? Sose bocsátanám meg magamnak, ha valaki megsérül. Hogy ha - hirtelen Alexander megcsókolt belém fojtva a mondatot.

- Túl sokat agyalsz. Késő van. Gyere. Menjünk aludni.- kézen fogva felmentünk az ő szobájába aludni... Reggel korán keltem, megpusziltam a barátom, aki még mindig aludt és elmentem apához megbeszélni Corettát. Ő sem örült az ötletnek, de rábeszéltem, hogy én teljes felelősséget vállalok majd érte. Ezzel a feltétellel elfogadta a lány maradását. Visszamentem a saját szobámba megnézni mi történt és elmondani a híreket. Általában nem lehet új barátunk arcáról leolvasni semmi, de most tisztán láttam az örömöt, egy kis megkönnyebbülés is megcsillant benne egy pillanatra, még meg is ölelt amit természetesen viszonoztam. Azt éreztem most, hogy jó döntést hoztam..megijesztesz