Elveszve

30.fejezet

Meg akarlak védeni!!

Medison Green szemszögből :

Felültem az ágyon és megkönnyebbülten vettem észre, hogy csak álmodtam. Aztán láttam, a földön ülni Alexandert, gyanítom miattam. Odamentem, bocsánatott kértem, majd lementünk reggelizni. Beszélgettünk a családjáról. Aztán megkérte, hogy legyek a barátnője.
- N.. Nem lehet... - dadogtam.
- Miért nem? - gondolkodott el- Még nem tetted túl magad az exeden- vágott olyan fejét, mintha megoldotta volna az ügyet.
-Óó nagyon is túl tettem magam rajta. - bólogattam döhösen.
- Akkor mi a baj hm? - emelte fel a hangját. Idegesen forgolódtam és végül kinyögtem.
- Mert szeretlek- övöltöttem vissza - és nem akartalak elveszíteni. - mondtam halkan, lesütött szemmel. Gyanítom rá jött, nem mondok el neki mindent.
- Mi.. Mi történt? - kérdezte egy lépéssel közelebb lépve hozzám. Én eggyel hátrébb.
- A.. A barátom megcsalt -kezdtem bele. - és elvesztettem az önuralmam. Mikor újból magamhoz tértem láttam a holttestét a legjobb barátnőmnek. Gyanítom David is meghalt. De én öltem meg- kezdtem el újra sírni- egy ártatlant... A barátom volt- a fiú még közelebb jött és biztonságot nyújtó ölelésbe zárt. Eltoltam  magamtól.
- Nem félsz tőlem- néztem rá kisírt szemeimmel.
- Nem... Soha - puszilt bele a hajamba.
- De egy szürnyeteg vagyok - temettem arcomat a kezembe.
- Ne mond ilyet - idegeskedett. - soha többet. Ígérd meg!
- De.. - ellenkeztem
- Csak- szólt közbe. - Ígérd meg!
- Rendben- bólintottam.
- Halljam, hogy megígéred! - nézett jelenték teljesen a szemembe.
- Meg ígérem- jelentettem ki végül. Megához húzott, majd megcsókolt. Én meg vissza.
- Egy hét és tavaszi szünet, nem? - kérdezte félmeztelenül feküdve az ágyon.
- Igen. - jöttem ki a fördőböl a hajamat törölve.
- Te sem mész haza igaz? - kérdezte
- Igaz-bólintottam. Vettem egy mély levegőt - vissza kéne menni a suliba - mondtam ki szomorúan. Bólintott, majd közelebb jött hozzám a csípőmet az övéhez húzta és megcsókolt. Gyengéden megfogta a kezem, kivezetett a kocsihoz, majd beszáltunk. Hamar oda értünk. Bementünk, felmentunk a szobáinkba. Fenn várt az ágyamon Szonia.
- Hol voltál? - kezdett bele.
- Alexander házában. - válaszoltam gyorsan nem ügyelve a következményre.
-  Uu együtt vagytok? Szereted? - kérdezősködött.
- Igen együtt vagyunk, azt hiszem bevésődtünk- mondtam az utolsó szót bizonytalanul.
- Na ne - kerekedett el a szeme - az én kishugom megtalálta az igazit- kezdett örvendezni, ugrálni.
- Szonia állj ke! Még meghallják- csitítgattam. Kis sikerrel. Oda mentem és befogtam a száját.
- Én is örülök neki, de kérlek ne hallja meg az egész iskola! - vettem el a kezemet a szája elől.
- Értem bocsi - mosolygott rám. Leültünk az ágyra és elmeséltem neki mindent. Este lett mire végeztünk így hát lefeküdtünk aludni és csak remélni tudtam senki nem hallott meg minket. Feleltem, majd elkezdtem készülődni, lementem és leültem  reggelizni. Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki mellettem áll. Felpillantottam, megláttam Lorent.
- Hallom nyomulsz a pasimra. - láttam az undort a szemében.
- Figyelj Barbie baba- álltam fel az asztaltól. - Nem érdekelem mit gondolsz és, hogy Alexandert minek hiszed - mondtam tetetett nyugodsággal. Belül tomboltam. Erre csak megfordult hosztisen arcon csapva a festett szőke hajával. Légyszívesebben a hajánál fogva húztam volna vissza és keverék le neki egyet. De tartottam magam. Elindult hát a folyosón, a padlót nézve. Neki is ütköztem valakinek, aki azonnal elkapott.
- Ismét belém estél hercegnőm.-mosolygott Alex.
- Nagyon vicces Alexander. - mosolyogtam vissza rá. Vissza rántott állásba és kézen fogva vezetett.
- Nincs kedvem órára menni. - mondtam durcásan.
- Akkor lógjuk el! - jelentette ki és elindultunk a tetőre vezető lépcső felé. Útközben mivel még volt 3 perc a szünetből csatlakozott Szonia. Békésen haladtunk mikor valaki megszólalt a hátunk mögöttünk.
- Hová mész? Csak nem ennyire megilyedtél? - hátra fordultam, majd megpillantottam Lorent. Oda fordultam a többiekhez.
- Mennyetek nyugodtan én ezt elintézem. - Szonia bólintott, majd súgott valamit Alexnek amiből csak annyit hallottam " nem hagyhatod..."a végét már nem. Azzal elindult a terme felé. Én meg vissza fordultam a lányhoz.
- Mit akarsz? Nincs sok időm erre. Mond gyorsan.
- Egyszerű. Harcot... Ha csak nem félsz tőlem... M- elsőnek nem akartam vele harcolni, de az után amit mondott kétség kívül akartam. Mert amikor ezt kimondta nagyon dühös lettem. Eszembe jutott a sok emlék.. Idegesebb és idegesebb voltam minden egyes másodperccel. A szerelmem aggódva fogta meg a vállam. Megfordultam és egy érthetetlen pillantást kaptam csak. Furcsa érzés, mintha a világ egyszer csak megszünne. Amikor újra vissza kapcsolódtam ütni készültem, de Alex elém lépett. Megállítottam a kezem megnéztem a lányt. Rendesen összevertem. Bűntudatot volt, inkább elrohantam. Nem akartam bántani, de elvesztettem az kontrollt... A szóbám felé sétáltam mikor apába botlottam.
- Szia kicsim- köszönt kedvesen.
- Szia
- Van egy hírem, de nem fogsz örülni..-mondta
- "már csak ezt hiányzott" - gondoltam.
- Mondcsak. Mi az? - kérdeztem.
- Vissza kell mennetek A suliban. 3 napról lenne szó. Nem több. A szokásos látogatás. Mivel a többiek nem voltak kinn nagyon úgy véltem kellesz segíteni.
- Kikkel mennék? - kérdeztem. Nem voltam rá dühös.
-  A bátyáddal és Alexel. Jacknek már szóltam.
- Okés. Holnap megyünk. Alexnek is szólsz addig pakolnék, jó?
- Persze, megyek is. - azzal sarkon fordult és elment. Elkezdtem összeszedni ami kell. Hamar elkészültem és lefeküdtem. Mardalt a lelkiismeret furdalás... Nem beszéltem meg. Képtelen voltam aludni. Az agyam végig kattogott. Vajon megutált? Szóba fog állni velem valaha? Újra összejön vele? Én csak rá gondolok. Ő is gondol néha rám?...
Ezen és ezekhez hasonló dolgok járt az agyam, míg nem szép lassan álomba aggódtam magam. Mellette azzal a tudattal, hogy holnap vissza kell mennem a régi sulimba...