Elveszve

24.fejezet

Bizonyítvány osztás

Amikor elsőnek éreztem, hogy valami a csuklómon van megilyedtem... Tehát csak álmodtam és még az erdőben vagyok. A szemem kipattant, kapálóztam. Addig amíg meg nem láttam Leon... Meg nyugvás volt látni... A sebeim nem fájtak úgy, hogy feltápászkodtam, majd leszedetem a Kötést. Persze a szerelmem aggódott mint mindig. Lassan megszokhatnám. Elkéreckedtem zuhanyozni. Próbáltam sietni... Na meg nem szeretek sokáig zuhanyozni. Órákig fürdeni... Bármikor. De sokáig tusolni soha. Mivel nem volt nála ruhám elkezdted kutatni a szekrényében. Találtam is egy tökéletest. Pont jónak tűnt. A csombon közepéig nem ért le, de szerintem még tűrhető. Átléptem a küszöbön és láttam az én farkasom tekintetét... Meglepett, de boldog volt. Lehuppantam mellé a mellkasára raktam a fejem és a lábamat átraktam az ő lábain. Leon a felkaromat cirógatta amitől hamar elaludtam védelmet nyújtó karjai közt. Másnap arra ébredek hogy bámul... Kaján mosollyal az arcán. Akár valamit ezt levettem egyből. Csókot ért, tőlem még is kapta. Majd sajnos fel kellett kelni. Pedig olyan idilli volt. Megengedte, hogy a pólójába maradjak, ha veszek alá egy rövid nadrágot. Elkészültünk, el is indultunk... Nem tudom hova mert nem mondta meg. Akárhogy kérleltem nagyon makacs volt. Végtére is oda értünk. Egy csoda szép tenger partra. A szavam is elállt. Leon meg felkapott és behurcolt a vízbe hiába tiltakoztam. Majd ledobott egy helyen ahol nem ért le a lábam... Lebuktam, de aztán egy kéz felrántott. A szerelmem volt az. Kimentett a bajból amit ő okozott. Elmagyaráztam, hogy nem tudok úszni. Megtanított, majd mentünk ki a szállásra. Egy fantasztikus kis házikó volt. Kényelmes ággyal amire leisfeküdtünk egy gyors zuhany és átöltözés után... Felkeltünk, becsobbantunk. Estig füröd tünk, aztán vissza mentünk kipakoltunk, lefeküdtem... Egy hét tanulással ment el meg vizsgákkal. Nem találkoztunk  csak futólag. De végre vége volt a hétnek és ma lenne a bizonyítvány osztó amiután is együtt lehetnénk Leonnal. Csakhogy nem találom a szerelmemet. Egy pár perc és kezdenénk. Kimentem a suliból egyenesen az ott lévő erdő felé. Megálltam és elindultam vissza mikor valaki megszólalt a hátam mögött... - - - Triád-mondta gyűlölettel a hangjában. - Itt van a kis korcsod - dobta maga elé a félholtra vert Leont. A szívem megállt ahogy láttam... Ez az egész az én hibám. Nekem kell helyrehozni!
- Ő nem kell nektek ha jól sejtem- jelentettem ki határozottan.
- Nem. A dögre nincs szükségünk. Csak is rád. - mondta egy másik alak. Olyan volt mint egy férfi sellő.
- Ha nem próbálkozol semmivel nem lesz baj- lépett elő még egy... Majd még és még. A végére öten lettek. Be kellett látnom... A legyőzésükre esélyem sincs anélkül, hogy bántanák az én karkasomat.
- Veletek megyek- indultam meg előre amivel őket is megleptem. - de őt engedjétek el! - felnevettek.
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy te szabd a feltételeket. De- komolyodott meg a hangja és abba hagyta a nevetést. - Ha teszed amit mondunk elmehet. - beláttam ennél jobb már nem lesz.
- Jól van- mondtam és elindultam feléjük. Leon mellet megálltam, majd lehajoltam hozzá.
- Mi.. Miért csináltad ezt? Meg vagy huzatva- mondta rekettes hangon, halkan. Épp feleletre nyitottam volna számat mikor a főnök felkapta mellőlem és a vállára vetette.
- Kövess- szólt, majd elindult az erdő felé. 10 perc után arra a tisztásra érünk ahol egyszer ébredtem. Tovább mentünk, egybarlang szájánál megtorpantunk egy pillanatig, de aztán tovább mentünk. Beérve meglepően modern és fényes volt minden. Beljebb érve egy kék csillag volt a badlón meg egy női alak a sarokban. Csukja volt a fején amitől nem láttam rendesen az arcát. Amikor levette a lélegzetem is elállt.
- Léna néni? -  néztem meglepőtten rég nem látott nagynénim szemébe meredve.
- Szervusz kedvesem. Rég nem láttuk egymást nem igaz? - nyomta össze az arcom. Elütöttem a kezét.
- Miért vagyok itt? - tértem a lényegre.
- Nem hallottad a démont? - haltszatott a lenézés a hangjában.
- De... De akkor neked is elmondom. NEM TUDOM HOL VAN A KULCS- emeltem fel a hangom a végére.
- Drágám berozsdásodott a nyelvtudásod. Azt üzenetem, hogy te vagy a a kulcs. Nem nálad van a kulcs. Tudtam, hogy a szüleid rosszul tanítanak nyelvet, de hogy ennyire - emelte magasra a szemöldökét.
- A szüleim remek tanárok voltak- vágtam rá mérgesen.
- Lejjebb a hangerővel ifjúhölgy. Most én diktálok. És ha nem akarod, hogy a bolhasáknak baja essen tedd amit mondok- meg sem várta a válaszom már mondta is mit akar. - állj a csillag közepére. - engedelmesen oda álltam mire annak négy ága ragyogó fénysugár lövelt ki.
- Most? - kérdeztem tanácstalanul.
- A szüleid semmik. Te sem érsz fikarcnyit sem. Nem érdemled meg, hogy királynő legyél. Én jobban megérdemlem... - amit ez után mondott halottam, de az ágyam nem fogta fel. Éreztem ahogy a düh mint egy vírus szétárad a testemben. Tudtam, a szemem már kék. Egyre mérgesebb és mérgesebb lettem. Míg meg nem hallottam egy hangot...
-  Melissaa nyugodj le. Vagy elérik amit akarnak- Amikor ez a mondat elhangzott a harag szinte már teljesen úrrá lett rajtam. Láttam ahogy a szerelemet örző lény csapás mér rá aminek hatására a földön köt ki... Hirtelen valami más érzelem kezdett feltörni... Vissza akartam kapni ami az enyém. Csak Leon szavai hangoztak a fejemben. Hallgattam rá. Nem hagytam őket nyerjeni. Léna nénikém már biztos volt be, hogy nyert. Csak akkor tért magához mikor kiléptem a csillagből, mire a tűzpiros örvénylő kapu bezárult a falon. Felém fordult és hitetlenül nézett végig rajtam.
- Te... Nem azért öltem meg a szüleidet, hogy majd egy ilyen senki mint te megálíts- állt be harcra készen. Én is így tettem. 10-15 perc múlva mindenki tudtam, hogy a nyertes nem a nagynénim lesz. A földre küldtem. Amikor már magam is azt hittem, hogy végzek vele meg állítottam a kezem.
- Mi lesz ölj meg- mondta dühösen.
- Nem. Én nem vagyok olyan mint te. Nem vagyok gyilkos. Menj el. És se én se a családom ne lásson többet. Vagy nem leszek könyörületes- a nő megértette, riadtam futott el. A többi embere már a harcunk közepén elmenekült. Csak a szerelmem meg én voltam. Oda futottam hozzá, fejét a térdemre raktam.
- Sz... Szerinted lemaradtunk a ballagásról? - kérdezte fájdalommal téli hanggal. Könnyes szemmel felnevettem egyet.
- Igen. Valószínűleg igen- lehajoltam és megcsókoltam. - Gyere menjünk vissza- felsegítettem, engedtem, hogy rámtámaszkodjon, de amikor felemeltem láttam, ahogy a skarlátvörös folyadék átitatja a ruháját.
- Te vérzel- állapítottam meg mikor már az erdő kellős közepén voltunk. Túl sok vér volt. Nem voltam benne biztos, hogy elértünk volna az iskoláig. Ekkor zajt hallottam és a fák közül elő léptek zöld bőrű nők. S{tétzöld hajukat színes virágok díszítették. Szemük olyan színű volt mint a patak. Bár jöttünk hirtelen történt mégis valamilyen oknál fogva tudtam, hogy jók. Segítettek. Felvették, majd némán elindultak. Követtem őket egészen egy gyönyörű zöld színű fűzfákkal védett helyig. Volt ott két elfektetett fatörzs. Az egyik lerakta Leont valami asztal féle ségre. Aggódó tekintettel követtem minden mozdulatokat.
- A barátod jó kezekben van - jött közelebb, majd leült az egyik rönkre. - kérlek foglalj helyet. Annyi mindent kell még elmondanunk. - engedelmeskedtem és leültem a nővel szemben.
- Kik vagytok? - csúszott ki az első kérdés a számon akaratom ellenére.
- Dolomik vagyunk.
- Miért vagytok ilyen kedvesek hozzám?
- Azért... Mert közént tartozol. A természet a szüleidnek ajándékozott. És a világnak.
- Tehát én is Dolomita vagyok? - érdeklődtem elkerekedett szemmel. A nő bólogatott. El sem akarom hinni...