Elveszve

36.fejezet

Öltönyösök

Medison szemszögéből:

Amikor megcsókoltam Alexet és az emlékei visszatértek meglepődtem és boldog voltam egyszerre. Útolag belgondolva a következményekre számítani lehetett volna. Mérges volt, ennyire mérgesnek még soha életemben nem láttam. Elviharzott én meg ott maradtam egyedül. Pár hétig próbálkoztam beszélni, megértetni vele mit miért tettem, de mindig csak lerázott. Nem is csodálkoztam. Én sem beszélnék magammal az után amit tettem... Nem láttam már esélyt arra, hogy megbocsát. Éppen a szobámban az ágyon feküdtem olyan 10 óra körül mikor valaki bejött a szobába. A nővérem volt az oda rohant hozzám és megöleltem, utat engedtem könnyeimnek.
- Shh- csitítgatott miközben a hátam simogatta. - Tudom nem a legjobb időzítés,- ölelt kicsit szorosabban- de el kell mennem anyánkhoz. Tudod, hogy nem mennék el ilyenkor ha nem lenne nagyon fontos. - amint befejezte valaki kopogott az ajtón. - Oh. Biztos az új szobatársad az. Majd én kinyotom te csak maradj itt. - bólintottam. Felállt és kinyitotta az ajtót. Bejött rajta egy felül fekete alul fehér hajú lány. Megtöröltem a szemem, amit persze észrevett, majd azonnal odajött.
- Minden rendben életem? - kérdezte aggódó tekintettel. Nem is tudom meg fogalmazni miért, de olyan igaznak tűnik, egy csepp rosszindulat vagy önös célokat nem érzek a beszédében. A szeme aggodalommal volt tele. Elmeséltem neki, hogy mi történt... És nagyon megértő és kedves volt. Pár óra eltelt már a beszélgetésünk óta. Nagyon jó társaság. Éppen a holnapi dogára készült miközben én a fürdőben ültem a hideg földön. Kezdtem fázni, de csak az járt a fejemben: nem baj megérdemlem, azért amit tettem. Egyszer csak valaki kopogott. Nem válaszoltam csendben ültem. A kopogás egyre hangosabb és hangosabb lett.
- Szonia mondtam már semmi bajom. Menj mugodtan. - mondtam, a hangom akaratlanul is meg siklott. A kopogás egyre hangosabb lett. Sóhajtottam és feltápászkodtam a kőről. Kinyitottam az ajtót ami azonnal kinyílt. Alex "esett" be az ajtón. Megölelt én pedig elkezdtem sírni. Végre itt van, tényleg itt van. Az után amit tettem. Megbocsátott, lefürödtem majd lefeküdtünk aludni. Jó érzés volt újra vele lenni. Elég későn keltem Alex mellkasán. Telefonozott, mikor meglátta, hogy ébren vagyok lerakta és megpluszilt.
-Jó reggelt - mosolygott
- Jó reggelt - csókoltam meg. Felállt és átöltözött.
- Van kedved elmenni ünnepelni? - kérdezte vidáman.
- Mégis mit ünnepelni? - mosolyogtam.
- Azt, hogy itthon vagy ismét. - jött közelebb, hogy megcsókolhasson. Elintéztünk pár dolgot. Mint: beszéltem apával, arról miért nem voltam. Kissé aggódott már. Rosszul éreztem magam amiért nem szóltam neki. Körülbelül 6 órába telt míg mindent elintéztünk. Egy fekete szoknyát és egy fekete vállatlan felső, egy magasszárú fekete magassarkú csizmát. 30 perc séta után meg is érkeztünk. Egy ideig együtt beszélgettünk, viszont utánna meghallottam ahogy két ember beszélget. Egy nagyjából 180 centi, izmos, sötét barna már-már fekete hajú férfit nagyjából Alexanderrel egyidő lehetett. Önelégült mosollyal az arcán magyarázott valamit az előtte álló  hosszú hidrogén szőke hajú lánynak akinek az arcát elnézve nincs nagyon ínyére. A lánynak kék alul, a tetejénék fodros ruhában és matt kék tűsarkúban volt. A zene miatt nem hallottam szinte semmit. Elindultam feléjük mikor a lány hasba térdelte a fiút aki ettől előregörnyedt. A lány súgott valamit a fülébe, mire a fiú dühös lett és ütésre lendítette a kezét, de én közéjük álltam, s elkeptem a levegőben a kezét.
- Ezt nem tartom jó ötletnek... Szerintem jobb, ha most elmész.-mondtam komolyan. Kirántotta a kezét és elindult kifelé.
- Ennek a beszélgetésnek még nincs vége.-fordult vissza majd kisétált.
- Minden rendben?- vonultunk az egyik kanapé felé.
- Igen, hála neked - mosolygott halványan, de még mindig zaklatottnak tűnt. Gyanítom a  fiú szavai miatt.
- Ki volt ez a férfi?-érdeklődtem. A válasszal habozott, végül megkaptam.
- Az exem - mondta. Nem mondtam semmit hisz nekem is van pár rossz tapasztalatom a volt barátokkal. Így próbáltam terelni a témát.
-Mond csak mi vagy te?
- Boszorkány-vágta rá most szinte azonnal.- és te?
- Én is.- nem bíztam benne eléggé, hogy mindent el mondjak neki. Nem láttalak eddig erre fele.
- Igen, csak átutazóban vagyok. Nem szoktam sokat egy helyben maradni. -
-Jó lehet neked.
- Miétt veled mi a helyzet?
- Az iskola miatt vagyok csak itt. Különben anya el sem akarna engedni otthonról.
- Mondcsak, hogy hívnak?
- Oh tényleg. El is felejtettem bemutatkozni. Medison, röviden csak Medi. Téged?
- Emily. - egy kis idő után oda jött Alexander is.
- Hölgyeim.- űlt le mellém.
- Alex - nosolyogtam
- Ő kicsoda?-kérdezte a lány.
- Alexander a barátom. Alex ő itt Emily. Beszélgettünk egy kicsit hármasban. Minél többet mondott annál gyanúdabb lett. Voltak kérdések amit hárított.  Egyszer csak azt éreztem, hogy figyelnek. Körbe néztem és láttam 10 öltönyös alakot. És a számuk percről-percre egyre csak nőtt. Felénk indultak, így úgy ítéltem ideje lépni.
- Ne nézzetek oda, de körbe vettek minket. - hajoltam közelebb, hogy ne kelljen ordibáljak.
- Kik? -kérdezte Alexander.
- Nem ismerem fel őket. Nem tudom mit akarnak.
- Azt javaslom induljunk!- mondta a lány határozottan.
- Támogatom az ötleted -mondtam és felálltunk, a kevesebb feltünés érdekében sétáltunk a kijárat felé.
- Héj megállni - kiálltottak utánnunk mire futni kezdtünk. Megbeszéltük, hogy szétválunk, majd találkozunk. De mikor oda értem a megbeszélt helyre  már egyikük ott volt. Megküzdöttünk. Én nyertem a ferfit pedig kiütöttem. Később oda ért Alex is. De Emily sehol.
Meg akartam találni, ám az üldözőink utól értek és a másik is kezdett ébredezni, így tovább mentünk. Egészen az iskoláig. Fel értünk a Alexander szobájába.
- Vissza kell mennünk érte! - aggodalmaskodtam.
- Vissza fogunk menni, de nem most! Túl veszélyes. - tartott vissza attól, hogy elérjem az ajtót.
- Mi van ha akkor már késő lesz? - idegeskedtem tovább.
- Ha most elmész lehet mindkettőtöknek  késő lesz. - belenyugodtam, majd leültem az ágyra. Lehet nem tudok róla sok mindtent. De a félelem amit a szemében láttam mikor meglátta az embereket... Úgy érzem muszáj megtalálnom. És ha megtalálom jól kell lennie! Éjjel nem aludtam semmit. Különböző módjain gondolkoztam  annak, hogy tudnánk a nyomára bukkanni...
Már 2 nap eltelt és semmi nyoma Emilynek. Nem lehet, hogy meghalt ugye? Élnie kell!! Már majdnem feladtam a reményt, hogy valaha is mikor eszembe jutott valami...