Elveszve

37. fejezet

Tehetetlenség

2 nap. A nyomkövető bűbájjal próbáltam a nyomára bukkanni, de semmi nyom a lány felől. Az esély arra, hogy megtaláljuk és jól van napról-napra kevesebb. Nem tudtam tétlenül várni tovább. Tennem kellett valamit! Akár mit! Alex végig velem volt és nem akarta, hogy vissza menjek oda ahol utoljára találkoznunk kellett volna. Viszont most el ment, így lehetőség nyílt, hogy kisurranjak. Nem mintha el kéne meneküljek, csak nem szeretném, hogy aggódjon. Gyorsan körbenézek aztán jövök is vissza. Észre sem fogja venni, hogy elmentem. Annak ellenére, hogy 2 napja voltam itt utoljára nagyon semmi nem változott. Az utca viszonylag üres volt. Csak pár ember sétálgatott az épületek előtt. Oda értem a bár elé, mivel semmi különös nem volt azért elindultam abba az irányba amibe Emily futott. Egy sikátoron keresztül vezetett az út, olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel ezért, minél kevesebb   feltünéssel hátra pillantottam a vállam felett. 4 fekete ruházatú férfi volt a nyomomban. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket. Már kiléptem a sikátorből mikor valaki meglökött. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom a hirtelen ért erő miatt, de sikerült talpon maradjak. Felnéztem, hogy lássam ki volt. Az a fiú volt akivel aminap a bárban Emily veszekedett. Már megint mibe kevertem magam. Gondoltam, majd a fiúra néztem.
- Mit akar?- förmedtem rá
- Coretta. A lány akivel a klubban voltál. Hol van?- A név hallatán meghökkentem, de próbáltam nem mutatni.
- Nem tudom - mondtam vállat vonva és mentem volna tovább, de megint vissza lökött.
- Akkor eröltesd meg a piciny agyacskádat, mert veletek látták utoljára. -követelőzött.
- Figyel. Nem tudom ki vagy, azt sem, hogy mit képzelsz magadról. Nem tudom hol van Coretta, de ha tudnám sem árulnám el neked. Az, hogy elvesztetted nem az én gondom - indultam haza felé most már lökdösődés nélkül. Vissza fordultam még utoljára.
- Jah és szolnál az embereidnek, hogy nem kell bébicsősz?- utaltam az utánnam induló csapatra. Biccentet egyet a fejével, mire hátra léptek.
- Kösz- villantottam egy mű mosolyt ,majd folytattam utamat haza felé... Szóval nem kapták el. Még mindig  itt lehet valahol. Ezek az információk egyben voltak jó és rossz hír. Szabad,  Bár hazudott nekünk ki tudja mennyi dologról. A nevéről és talán minden másról is. De miért? Miért üldözik? Vajon mibe keveredhetett?Lehet nem kéne keresnem. Hisz hazudott nekem. Lehet rossz ember, de ha vissza emlékszek milyen rémült volt mikor meglátta az embereket... Ezt akkor nem vettem észre, de már értem miért. El akarták vinni ki tudja hová. Az eszem azt súgja hagyjam és ne is keressem, vissza se nézzek, de egy hang a fejemben azt mondja ő jó ember, talán segítségre szorul. És ezt nem tagadhatom meg tőle igaz? Oly sok megválaszolatlan kérdés, s nincs válasz és egy ember van aki válaszokat adhat. Akit ha rajtam múlik fog is...

Coretta szemszögéből

Elszöktem otthonról, mert nem bírtam a sok szabály közt tovább élni. Nem mehetsz ki engedély nélkül. Nem beszélhetsz engedély nélkül. Nem hagyhatod el és nem jöhetsz be engedély nélkül szobákba. Nem mehetsz buliba és még sok más értelmetlen szabály. Mint ha a lakhelyem lenne a börtönöm. Így hát elszöktem. Nem tudtam hová menjek eleinte csak azt tudtam, hogy bulizni akarok. Így hát béreltem egy szobát egy motelben. Nem pakoltam ki, mert nem maradhatok sokáig. Apámnak csak idő kérdése csak, hogy észrevegye eltűntem és akkor az  emberei hamarosan megtalálnának, ha itt maradnék. Így majd folyton mozgásba kell legyek. De szabadabb vagyok mint valaha. El is mentem egy bárba. Ami nem volt messze a helytől ahol lepakoltam. Egy otthonos kis klubb volt. Bal odalt hosszú  bár pulttal, jobbra pedig asztalok voltak székekkel és kanapék különböző méretekben. Kértem egy ital és leültem az egyik kanapéba. Nem élvezhettem sokáig a nyugalmat ugyan is felismertem a fiút aki belépett a klubba. Luke, az apám legfiatalabb embere. Körbenézett, majd meglátott és egyenesen felém kezdett el haladni.
- Mit akarsz itt?- kérdeztem feszülten.
- Apádtól parancsot kaptam. Amit teljesíteni is fogok. Nem is értem miért küldtek ennyi embert egyetlen hülye kis liba miatt. Könnyebb volt megtalálni mint egy sebesült teknőst. - nevetett lenézően. Amit mondott azzal nagyon felbosszantott, így megrúgtam.
- Ne gondold, hogy akár egy kicsit is ismersz. Nem tudsz te rólam semmit. Nem tudod mire vagyok képes vagy, hogy miken mentem át. Úgy, hogy inkább húzz innen, amíg képes vagy rá.- mikor befejeztem a mondandóm meg akart ütni, de egy lány közénk állt és megvédett. Amikor felém fordult egy pillanatig láttam a kéken izzó szemeit. Gyorsan normális szinű lett ezért nem gondoltam, hogy fontos.
- Biztos csak a villogó fények miatt - gondoltam.
Beszéltünk egy ideig. De nem bízhattam benne így nem mondtam neki semmit arról ki vagyok. El voltunk, míg nem apám emberei ránk nem törtek. Sikeresen elmenekültem, el egészen a bérelt szobámig, majd mikor oda értem felkaptam a táskám és tovább mentem. Nem mertem tovább itt maradni. Lehet már ezt a helyet is megtalálták ezért elmentem. Buszra szálltam, meg sem álltam a végállomásig. Így nyertem magamnak maximum 1-2 napot míg meg nem találnak. Találtam más szállás helyet. A 2. nap, 6-kor nyugodtan sétáltam az üres utcákon az éppen csak pislákoló lámpák fényénél mikor zajt hallottam.Egy autó ajtajának csapódása volt, majd még több követte. Félve megfordultam, hogy kissé szomorúan konstatáljam, Luke meg egy csapat tökéletesen öltözött férfi közeledett felém. Futni próbáltam, de elkaptak. Nem volt sok választásom,így megpróbáltam egy olyan varázslatot amely ellök az illető körül minden személyt. De sajnos hasztalan, túl sokan voltak. Amint ellöktem őket még többen lettek. Valamit szónokolt Luke, de nem figyeltem rá. A földet nézve végig csak arra tudtam gondolni, hogyan fogok ismét megszökni, mit fogok másképp csinálni akkor. Vissza mentünk a szállásomra, összeszedték a cuccaim, majd elindultunk a kocsik felé. Nem tudom, hogyan talált meg ilyen gyorsan. Tehetetlen voltam, utálok az lenni és ezt Luke is nagyon jól tudta éppen ezért minél lassabban sétáltunk. Minimum 30 perccel többet, mint ami rendesen lett volna. Láttam a fiún, hogy menyire élvezi a helyzetet, minden percén. Az egész úton önelégülten vigyorgott, osztott parancsokat. Egy fél órás késéssel vissza értünk az autókhoz, ami ott várt minket attól eltűnt a mosoly az arcáról, amit nem tagadom jó volt nézni. De senki nem számított arra ami ott várt ránk...