Summer Storm [BEFEJEZETT]

23 fejezet

Unatkozott.

Az MRI és hiszteroszkópia vizsgálat után, egy fiatal ápoló visszakísérte a szobájába. Azóta egyedül üldögélt az ágyban, karjába újra bekötötték az infúziót, miután Dr. Meng megállapította, hogy a teste még mindig nem nyerte vissza régi súlyát. A vakító reggeli fény csak a rolókon keresztül jutott be a szobába, szürke félhomályba taszítva az amúgy hatalmas, de egyszerű berendezésű szobát.

Két határozott kopogás után kinyílt az ajtó, és Dr. Meng lépett be rajta. Hosszú orvosi köpenye megfeszült széles hátán, vékony keretes szemüvege mögött tekintete sötéten csillogott. Ajkán kedves mosoly terült szét.

- Hogy érzed magad?

- Már elmúlt a fájdalom.

- Ennek örülök.

Kíváncsian pillantott el a férfi válla fölött abba a reményben, hogy ismét kinyílik az ajtó és Yibo lép be rajta. De az ajtó nem nyílt ki.

- Ne aggódj, el sem mozdult azóta, hogy behozott a kórházba. Hamarosan beengedem, de előtte négyszemközt akartam veled beszélni egy komolyabb dologról.

Xiao Zhan nyelt egyet.

Amióta Yibo behozta a kórházba, nyugtalan és túlságosan is ideges volt. A fájdalom ugyan elmúlt, testét már nem bombázták a görcsök, azonban folyamatosan azon töprengett, hogy mi okozhatta ezt a furcsa agóniát a testében.

- Az MRI vizsgálat közben felfedeztünk valamit. Emiatt kellett egy hiszteroszkópia vizsgálatot végeznünk. - magyarázta Dr. Meng, miközben leült az ágy végébe, levette vékonykeretes szemüvegét és megdörzsölte az orrnyergét. Mozdulatai merevek, kimerültnek és megviseltnek tűnt, a szeme alatti sötét karikák kialvatlanságról árulkodtak.

Xiao Zhan összehúzta magán a vékony takarót. Az orvos komoly tekintete aggodalomra adott okot, mégis bólintott.

- Mit... mit találtak?

- Asherman-szindrómát diagnosztizált nálad Dr. Ling, aki az egyik legjobban erre a szakterületre specializálódott orvosunk. Összenövések keletkeztek a méh üregben. Ezek a hegek egy bizonyos műtét, nagyon ritka komplikációi... amit a leggyakrabban a nem megfelelően kezelt, vagy makacs vetélés utáni fertőzések okozhatnak.

Xiao Zhan nyelt egyet, torkát a sírás folytatta, de hallgatott.

- Átestél már egy vetélésen. - nem kérdésnek szánta, Xiao Zhan mégis alig észrevehetően bólintott. - Elvesztetted a gyermekedet.

- Igen. - lehelte.

- Mikor?

Gyorsan letörölte a szeméből kibuggyanó könnycseppet, majd az ablak mögött elhúzódó élettel teli város éjszakai fényeit figyelte. Vörös és narancssárga színek festették meg a Jangce folyó hömpölygő vízfolyamát, autósorok kígyóztak a rakparton, miközben kivilágított hajók szelték ketté a hullámzó habokat. Csupán elképzelni tudta a hangokat; a folyó hangját, ahogy lassan nyaldossa a köveket, a türelmetlen autósok dudálását és a hajókürtök mély bariton hangját.

Mintha az egész világot lenémították volna.

Nem volt hang.

Ahogy a... kislányának... sem volt... hangja...

Nem volt...

Nem...

- Három éve. - motyogta. Ajka és keze remegett, ujjaival esetlenül csavargatta a kórházi takaró rojtos szélét. – A... hatodik hónapban... vetéltem el... - hirtelen Dr. Mengre kapta a tekintetét. - Halva született. Az orvosok azt mondták, ha tíz perccel előbb... - elbicsaklott a hangja, torkát a sírás és a fájdalmas emlék fojtogatta. Hiába múltak a napok, hónapok és évek. Ez egy olyan kereszt, kín és gyötrelem volt a lelkében és a szívében, ami élete hátralévő részében el fogja kísérni. Amire mindig emlékezni fog. - Éreztem, hogy valami nincs rendben. Túl korán volt még... Segítségért kiabáltam, üvöltöttem... Nem... Nem akartam abban a szobában világra hozni a kislányomat... Nem... Aztán már túl késő volt... elvesztettem...