Summer Storm [BEFEJEZETT]

43 fejezet

Csak ült az asztalnál.

Szíve olyan intenzíven kalapált a mellkasában, hogy a nyomorult képes lett volna kiugrani a helyéről, felrohanni az emeleti szobába, – ahova Xiao Zhan órákkal ezelőtt bezárkózott – és térden állva könyörögni a bocsánatáért.

Este kilenc óra is elmúlt már.

Önző seggfejnek érezte magát, akit belülről emésztett a féltékenység.

De ki miatt is?

Egy olyan férfi miatt, aki évekkel ezelőtt megdobogtatta Xiao Zhan szívét; aki szerelmes, meleg pillantással követte a férfi minden mozdulatát; aki megérinthette és magához ölelhette, amikor szüksége volt rá. Egy olyan férfi miatt, aki már évekkel ezelőtt meghalt. Akinek emlékét csupán egy régi fénykép őrizte meg, s aminek láttán Xiao Zhan, szinte azonnal megtört.

Össze kellett szorítania a fogát, amikor Xiao Zhan egész testét felperzselő fájdalom és keserűség, ami a köteléküknek köszönhetően az ő testét is bombázta. Olyan fájdalom nyilallt belé, melyre nem volt felkészülve. Mellkasa szaporán hullámzott, hangosan szívta be a levegőt a fogán keresztült, míg a lelke remegve sikoltott a mellkasában. Épp ésszel képtelen volt felfogni azt a mély keserűséget és bűntudatot, ami társa vállait nyomta.

Nem lett volna joga ítélkezni, megsértődni.

Mégis, amikor megpillantotta a fotót, az olyan volt, mintha gyomorszájon rúgták volna.

Xiao Zhan szavai után a féltékenysége és dühe nőttön-nőtt.

Felemelte a fejét, és a hófehér mennyezetre pillantott. Xiao Zhan az emeleti szobában szenvedett egy olyan mély seb miatt, amit Wen Xieren szakított fel szándékosan, hogy még tovább kínozza. S hogy így büntesse, amiért megszökött tőle.

Mielőtt felállhatott volna az asztaltól, valaki dörömbölni kezdett a ház kétszárnyú ajtaján. Az öklével ütötte; a lábával rugdosta; megragadta a gombot, és ide-oda forgatta. De az ajtó nem engedett.

Hirtelen mozdulatlanná dermedt, a tarkóján felállt a szőr, amikor megérezte az ajtó alatt beszökő keserű és szúrós alkohol szagát, ami a vágyakozás sötét, fűszeres illatával keveredett.

Remegni kezdett.

A harag és az agresszió felszikrázott a zsigereiben: olyan mély és erős gyűlöletet érzett, hogy legszívesebben a puszta két kezével tépte volna szét azt az őrült patkányt. A területféltési ösztön lángra lobbant, ha arra gondolt, hogy rajta kívül bárki más igényt mer tartani Xiao Zhanra. De hogy épp Wen Xieren legyen az, ez a tudat, csak olaj volt a tűzre.

Dübörgő léptekkel indult az előtér felé, csizmája hangosan kopogott a finom márványfelületen. Megragadta a kilincset és egy határozott mozdulattal kivágta az ajtót, és kilépett a teraszra.

Wen Xieren, mint egy feltüzelt vadállat járkált fel-alá az udvaron. Szemei vérben forogtak, miközben hosszú lábaival falta a kilométereket. Minden egyes lépésnél a férfi nyakizmai megfeszültek, az ér kidagadt a nyakán és dühösen lüktetett. A pupillája keskeny réssé szűkült, de még így is tökéletesen lehetett látni az eleven, vörösen izzó tüzet, amit az őrület szikrája lobbantott lángra. A testéből áradó és fokozódó feszültség elárulta, hogy egyáltalán nem a nyugodtnak tűnő Yibot várta.

- Eltévedtél talán? – kérdezte homlokráncolva, a férfi viharos pillantását látva. – Megmutathatom az utat a sírodba!

Wen Xieren tekintete fenyegetően megvillant, szemében harag lángolt, miközben ajka ördögi mosolyra húzódott.