Summer Storm [BEFEJEZETT]

27 fejezet

Az a gyönyörű szempár... az a csodálatos mogyoróbarna szempár tele volt mérhetetlen gyűlölettel és megvetéssel.

Egy szikrányi szeretet sem volt benne.

- Miért nem tudsz szeretni, Xiao Zhan? - hangja elcsuklott, miközben egy könnycsepp legördült a szeméből, egyenesen Xiao Zhan szorítása alatt vonagló testére. - Miért nem szerettél? Ez egyszerű kérdés.

Lazított egy kicsit a szorításon, mire Xiao Zhan felnyögött, és nyelt egyet.

- Talán... csúnya vagyok? Annyira, hogy rám sem tudsz nézni? Ronda vagyok? Miért nem szeretsz? Válaszolj nekem.

Xiao Zhan teste megmerevedett, olyan mozdulatlan lett, hogy Wen Xieren szíve majdnem megállt a rettegéstől. A keze remegni kezdett, és a sírás fojtogatta.

- Ha csak egyszer rám mosolyogtál volna... lehet, hogy másképp alakul minden. - hangja remegett, a szeretet utáni vágy – amit egyedül Xiao Zhantól akart – volt az egyetlen dolog, ami hajtotta előre nap, mint nap. Közelebb hajolt hozzá, megtöltötte a tüdejét lótusz illatával. Szeme vad, őrült tűzre lobbant. A testében felébredt a sóvárgás. Bármennyire is szerette volna megbüntetni azért, amiért megszökött előle... egy üres szobában leláncolni, elvinni és elrejteni, ahol senki sem találhat rá.

Ahol senki nem érintheti.

- Xiu Lin után... napokon, heteken keresztül gondolkodtam. Éjszakába nyúlóan mondogattam magamnak: Ne tedd, Xieren. Az isten szerelmére, ne csináld. Ne tedd! Ne tedd! Azt akarod, hogy szeressen. Ne csináld! Csak megrémíted!

Elhallgatott.

Hosszú percekig hallgatta Xiao Zhan gyenge, akadozó lélegzetét. Szaggatott volt és erőtlen. Bőre hófehér és selymes, szegycsontjánál az ütőér kidudorodva lüktetett, mintha csak arra várna, hogy belemélyessze az agyarait a finom, és puha hajlatba.

De a tekintete... a tekintete hideg volt.

Mint a jég.

Éles és halálos.

- Ez a nézés. Mindig ugyanaz a nézés. - suttogta. - Mintha egy állat tetemére néznél, amit férgek falnak fel. Undorral! Megvetéssel! Ez a nézés... 6 évig... ezzel a nézéseddel éltem, Xiao Zhan. De egy pillanatig sem adtam fel, hogy szeresselek. - megrázta a fejét. - Soha. Soha nem múlt el a szerelmem. Nem tudtalak feladni. Nem tudlak feladni. Szeretlek!

Egyik tenyerét leemelte a nyakának vonaláról, törékeny kezét a szájához vonta, hogy csókot leheljen vékony ujjaira.

- Mindig megígértem magamnak, hogy legközelebb nem teszem meg. Nem foglak bántani. Nem foglak megverni. – bűntudattól terhes hangja hallatán Xiao Zhan ajka megrándult, de ugyan azzal a hűvös pillantással nézett rá. Vére felforrt dühében. A pillanat hevében erős késztetést érzett, hogy mindkét kezét újra a nyaka köré fonja. De nem tette meg. - De amikor újra így néztél rám...ezzel a nézéssel... Akkor... nagyon dühös lettem, és megütöttelek. – Vicsorogva és sziszegve beszélt, ujjai karmokká görbültek és a selymes bőrbe martak. – Napokon keresztül vertelek. Heteken keresztül, amíg el nem veszítetted az eszméleted, vertelek. – Komoly hangja hirtelen rimánkodó mély hangba fordult át, miközben könyörgő szemmel meredt az ágyban fekvő társára. Egész testében reszketett, annyira vágyott egyetlen gyengéd pillantás, egyetlen mosoly után. – Kérlek, szeress engem. Xiao Zhan, kérlek. Egyszer. Egyszer. Csak egyszer csókolhassalak meg. Szeress engem. Kérlek, kérlek. Sajnálom... mindent sajnálok.

Xiao Zhan próbálta kiszabadítani magát a szorosan a húsába mélyedő körmei alól.

- Sosem... tudnálak szeretni... gyilkos...vagy...

Wen Xieren szeme sötét volt a fájdalomtól.

- Nem.

- Megölted... a kisbabámat. Megölted... a kislányomat.

- Az én lányom is volt.

Xiao Zhan nyelt egyet.

- Az enyém...volt... egyedül... az enyém.

Brutális erő, ami hirtelen átjárta a testét, végigszaladt a karján. Keze újra vasmarokként zárult Xiao Zhan nyaka köré, aki ekkor hirtelen fulladozni kezdett. Aztán nem szorította többé. Amikor elengedte, mélyvörös nyom látszódott ott, ahol körmei a bőrébe mélyedtek.

- Nem tudlak megölni. – mormolta, miközben a harag és a kétségbeesés furcsa keveréke görcsbe rántott az egész testét. – Nem tudlak megölni téged. Nem tudlak megölni, annak ellenére, amit velem tettél. Elhagytál engem! Elszöktél egy másik férfival, mégsem tudlak megölni.

Újra közelebb hajolt, mélyen a szemébe nézett.

Ajkára ördögi mosoly húzódott.

- Nem leszel szabad, tahlly. Sosem leszel. Yibo... nem fog tudni megvédeni téged... mert meg fogom ölni! Megölöm az egész családjával együtt! – nevetett. – Elmegyünk... Elmegyünk egy olyan helyre, ahol soha nem találnak ránk. Együtt leszünk... lesz még egy gyerekünk... és boldogan élünk... mint egy igazi család.

Xiao Zhan ajka megrándult, szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán, ami azonnal kizökkentette Wen Xierent, arca megdermedt.

- Nekem... nem lehet többé... gyerekem...

Lefagyott.

Ahogy Xiao Zhan kiejtette a fájdalommal teli szavakat, a teste mozdulatlanná dermedt. Amikor társa a második gyermeküket ­– a lányukat, Xiu Lint várta – az maga volt a mennyország. Mindig is kislányra vágyott... egy kishercegnőre, akit elkényeztethet, védelmezhet, akinek Ő lehet az egyetlen hőse. Lelki szemei előtt Xiu Lin olyan volt... mint Xiao Zhan. Az arca, a vonásai, az anyajegye. Mindene. De a szeme... olyan, mint az övé. Ébenfekete.

Aztán minden megváltozott.

Xiao Zhan üvöltése; a kislánya, ahogy ott fekszik a matracon mozdulatlanul vérbe fagyva, miközben a társa kétségbeesetten próbálja elérni... de a bilincsek – amikkel az ágyhoz láncolta – nem engedték. Nem tarthatta a karjában a lányát... s emiatt... apadatlan gyűlölete soha nem fog enyhülni.

Hiába próbálta utána teherbe ejteni, hiába szolgálta ki a termékenysége alatt...

Xiao Zhan nem esett többet teherbe.

Nem láthatja többet kigömbölyödve, nem érezheti érintése alatt a lánya mozgását, a rúgásait.

- Orvos... vagy... tudod, hogy miért...

Felugrott a matracról, kivágta az ajtót, és kirontott a folyosóra. A szavainak valódi jelentése akkor tudatosult benne, amikor megállt az ajtóval szemközti oszlop előtt.

Lépések hangja ütötte meg a fülét.

Egészen az oszlop falához lapult, amikor Yibo belépett a folyosóra. Arca hűvös és kimért, tekintete komoly. Lenyomta a kilincset és olyan természetesen lépett be a kórterembe, mintha a sajátja lenne.

Ökölbe szorította a kezét, és belebokszolt a falba.

Fájdalom hasított a kezébe, aztán lüktetni kezdett.

Ő soha nem léphetett be a hálószobája ilyen könnyedén. Hiszen Xiao Zhan, minden alkalommal, amikor megtehette – vagy amikor elég fürge volt és meg tudott szökni előle – magukra zárta az ajtót. A rettegéstől és félelemtől telve, kizárta a hálószobájából, és megtagadta tőle azt, amihez a férjeként joga van.

Az ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy visszacsapódott a falról. Yibo nyugodtnak tűnt, de legbelül tajtékzott a dühtől – orrát megcsapta keserű és szúrós, égett szantálfa illata –, míg Wen Xieren érzékeit elhomályosította az őrült féltékenység és gyűlölet, amikor meglátta, ahogy a férfi az erős karjában tartva a sápadt Xiao Zhannal távozik.

Xiao Zhan pedig nem ellenkezett; remegő vékony karját Yibo nyaka köré fonta, fejét a mellkasára hajtotta.

- Nem lesz semmi baj. – mormolta Yibo, miközben még erősebben szorította magához Xiao Zhant. – Nyugodj meg. Hazaviszlek.