Summer Storm [BEFEJEZETT]

1 fejezet

Beijing

Xiao Zhan gyengéd mosollyal az ajkán figyelte, ahogy az ágyban ülő gyermek félénken körbenézett a szobában. Mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Hosszú szempillái meg-megrebbentek. Aprócska kezével a takaró szélét szorongatta. Pufók arcocskáján megjelentek a gödröcskék.

- Nincs itt. – mondta, majd szélesre tárta az egyik szekrény ajtaját játékosan Xiao Zhan. – Itt sincs. Sehol sincs szörny ebben a szobában. – leült az ágy szélére, miközben ujjaival gyengéden beletúrt a fia sűrű sötét hajába, ami valósággal kiemelte hatalmas ébenfekete szemét. – Nem kell félned semmitől.

- Nem itt vannak a szörnyek, hanem ott. – bökött fejével az ajtón kívülre Shan Yuan, mire Xiao Zhan arcáról lassan eltűnt a mosoly.

Shan Yuan két évesen szembesült először az apja fékezhetetlen dühével és haragjával.

Néma, megszeppent szemtanúja volt a férfi erőszakosságának és kegyetlenségének.

Abban a gyermekben – aki addig a pillanatig istenként tekintett fel az apjára; feltétel nélküli szeretettel, melegséggel – akkor, ott, elpattant valami.

Félelem és rettegés.

Már csak így tudott arra az emberre nézni, akit korábban az apjának hitt.

Mint egy idegenre.

- Nem kell aggódnod semmi miatt. – simított végig a pufók arcocskán. – Ideje lefeküdni.

Shan Yuan bólintott, fáradtan megdörzsölte a szemét, megkönnyebbülten hátradőlt a párnára, és lehunyta a szemét.

Xiao Zhan hosszan üldögélt az ágya szélén, belefeledkezve fia vonásainak tanulmányozásába: tökéletes mandulavágású szem és íves szemöldök; értelemtől sugárzó fekete szempár; tökéletesen sima és íves száj és az az aprócska anyajegy alsó ajkának bal sarkában, amit tőle örökölt. Minden éjszaka hálát adott az isteneknek, hogy fia nem örökölte az apja kegyetlen vonásait és természetét. Hogyan is örökölt volna, hiszen amióta megszülte, egyedül nevelte.

Egy jóéjt puszit adott a homlokára, amikor egy könnyed kopogás hangzott fel a gyerekszoba ajtaján.

- Xiao Zhan!

A férfi hangja nyájas és vidám volt, amitől csak még inkább felfordult a gyomra.

A melegség, amit a fia közelsége és szeretete gyújtott a lelkében – mint egy aprócska gyertya lángja a sötétben – lassan kezdett kihunyni. Nem hagyva mást maga mögött, csak a fájdalmat, megvetést, undort.

- Xiao Zhan!

Xiao Zhan lenézett a kezére, amelyet ökölbe szorított és összefogott, de még így is remegett. Ha nem lenne a fia, már régen feladta volna a küzdelmet és kockáztatva a saját életét elmenekült volna ebből az aranykalitkából.

De Shan Yuan miatt, azért, hogy a fiának ne essen bántódása, minden egyes nap szembe kellett néznie magával az ördöggel.

Lélegzetvisszafojtva sétált végig a világos és üres folyosón. Vonásai rezzenéstelenek voltak, annak ellenére, hogy minden egyes lépésnél - ami közelebb vitte a lakosztályhoz - a hányinger kerülgette. Gyomra felkavarodott. Lábai elgyengültek.

Megállt a hálószoba ajtaja előtt, kezét a kilincsen pihentette, miközben hallgatta az ajtó mögötti motoszkálás hangjait.

Kinyílt az ajtó.