Summer Storm [BEFEJEZETT]

79 fejezet

Yibo tökéletesen emlékezett arra a napra, amikor először átlépte a Wen birtokot határoló kovácsoltvas kaput. A főépület – gyöngyházfehér falai, finom faragásai és modern letisztultsága – csak úgy árasztotta magából a gazdagságot és a luxust. A kavicsos udvar, a gondosan ápolt gyep és a lampionok fényeivel hangulatossá varázsolt díszkert pontosan azt sugallta, hogy a birtokot egy gondos és munkájában alapos személyzet tartja rendben teljes állásban vagy részmunkaidőben.

S mindezt a ház úrnőjének felügyelete alatt.

Mekkorát tévedett.

A háznak nem volt úrnője, csak két rabja.

A néma hóesésben álló, tekintélyes méretű ház békés képét a rendőrautók villogó fényei zavarták meg, ahogy blokád alá vették a birtokot. A házban mozdulatlanság honok: senki nem ment el az ablakok előtt, és semmi nyoma sem volt annak, hogy a birtokot őrző biztonságiak a közelben lennének. Így azt sem lehetett megmondani, hogy pontosan hány ember tartózkodik a ház falain belül.

Yibo idegesen ült a konvojt vezető fekete Volkswagen Touareg hátsó ölésén. Ereiben tombolt a vér, a harag és kétségbeesés pedig harcot vívott a lelkében, ahogy begurultak a fekete kapun. Minden vágya az volt, hogy visszaszerezze a társát... Ha az a nyomorult egyetlen újjal is hozzámert érni... Behunyta a szemét, és engedte, hogy az érzékei oda is behatoljanak, ahová a szeme nem volt képes. Összekötődött alfa énjének kifinomult ösztönei többet felfogtak, mint a látás vagy a hallás. Kizárva az autó zötykölődését a kavicsos úton, a rádió zaját és az anyósülésen ülő Wang Qiang parancsait, megpróbált arra összpontosítani, hogy az érzékei áthatoljanak a falakon.

Amikor a konvoj lefékezett, kiszállt a kocsiból, hátrament és felnyitotta a csomagteret, kivett egy golyóálló mellényt és magára csatolta.

Mély lélegzetet vett, az orrlyuka kitágult.

A hideg, feszültségtől terhes téli levegő Xiao Zhan rémületének, és Wen Xieren vágytól fűszeres illatának keverékét hozta magával... de mellette érzett még valamit. Egy másfajta illatot. Xiao Zhan finom, éjszaka nyíló lótusz illatának árnyékában a vér összetéveszthetetlen szaga...

Tajtékzó dühvel a lelkében fel sem fogta, hogy mit csinál – még Wang Qiang üvöltését sem hallotta meg –, kibiztosított fegyverrel dübörgő léptekkel átvágott a kavicsos udvaron, felsietett a lépcsőn. Léptei nem lassultak le, nem bizonytalanodtak el, még akkor sem, mikor egy pillanatra megállt a súlyos bejárati ajtó előtt, ökölbe szorította a kezét, és olyan durván ütötte az ajtót, hogy a festékdarabok lepattogtak róla. Amikor nem érkezett válasz, teljes erejéből az ajtólapnak feszült és... a meghasadó fa hangja elnyomta a dühödt kiálltást, ami a mellkasából tört elő.

A számtalan lehetőség közül, ahogy az események alakulhattak volna... ez... meg sem fordult a fejében...

A szíve vadul vert a mellkasában, a rémülettől szédülni kezdett. A társa és a gyermeke iránti szeretetből táplálkozó dühe leírhatatlan volt.

Tagadhatatlan.

Kiapadhatatlan.

Wen Xieren szeme vörösen izzott az vitathatatlan őrülettől, eltorzult természete egyértelműen rávilágított a tényre, hogy teljesen elborult elmével ­– mindezek mellett remegő kézzel – egy kést szegezett Xiao Zhan nyakához.

Yibo – annak ellenére, hogy belül majd szétvetette a düh és a gyűlölet – megőrizte a nyugalmát, s a legnagyobb higgadtsággal emelte fel a fegyverét, és szegezte azt egyenesen Wen Xieren homlokára.