Summer Storm [BEFEJEZETT]

67 fejezet

Yibo nem sokkal pirkadat után, csípős hidegre ébredt fel. Nehezen tudta eldönteni, hogy a szobába beáramló fagyos levegő, vagy az üres ágyának gondolata riasztotta fel álmából. Nagyot nyögve felült, szemeit hunyorogva kinyitotta és körbenézett.

Xiao Zhan a résnyire nyitott erkély ajtaja elé húzott krémszínű fotelben ült, gömbölyödő hasát és derekát puha plüsstakaró melegítette. Bő szabású, szürke kötött pulóvert viselt, ami tökéletes kontrasztban állt sápadt bőrével. A hideg, sarkvidéki levegő ébresztője ellenére nagyon fáradtnak tűnt. Mogyoróbarna szeme feldagadt a sok sírástól, alatta sötét karikák húzódtak a kialvatlanságtól, finom vonású arca sápadt volt. Kecses ívű száját elmélyülten harapdálta. Hosszú ujjaival a takaró szélét babrálta, ez volt az egyetlen árulkodó jele idegességének és zavarának.

- Ugye... hazudik? – Xiao Zhan hangja egészen elvékonyodott, szinte remegett, amikor megszólalt. – Mondd... hogy hazudik, Yibo, mondd, hogy nem igaz. – könyörögve nézett rá, a válaszát várva. Fájdalom hasított a szívébe, miközben farkasszemet nézett Xiao Zhan zsigerig hatoló, elkeseredettséget tükröződő pillantásával. – Az igazat mondta? Az a kislány... akivel a parkban találkoztunk... az én lányom? Xiu Lin? – kérdezte éles hangon, miközben lassan felemelkedett a fotelből.

Yibo lerúgta magáról a takarót és kipattant az ágyból.

- Xiao Zhan! Nyugodj meg!

- Felelj a kérdésemre!

Xiao Zhan heves kitörését látva, azonnal eszébe jutottak Delan figyelmeztető szavai; az ingerültség, stressz és a felfokozott érzelmi állapot sem neki, sem pedig a kisbabájuknak nem tesz jót. Karját imádott társa dereka köré font, hogy megnyugtassa, de Xiao Zhan dühösen eltaszította magától.

- Ha nem jelenik meg a kapunál, talán...

Xiao Zhan megdermedt.

A fájdalom – ami Xiao Zhan testébe nyilallt – először nem volt erősebb egy aprócska tű szúrásánál, de néhány pillanattal később iszonyatos fájdalommá nőtte ki magát.

- Xiao Zhan...

A férfi nem válaszolt.

Képtelen volt rá.

Mérhetetlen fájdalma a csontjáig hatolt.

Yibo halálra rémült, miközben figyelte, ahogy Xiao Zhan testét görcsös remegés fogta el. Szörnyű érzés kerítette hatalmába. A gyomra összerándult egy pillanatra, aztán előrelépett. Gyengéden felemelte Xiao Zhant, törékeny testét a karjában tartva az ágyhoz lépett, leült és az ölébe vonta a társát. Állapotossága ellenére dereka karcsú maradt, csak a csípője domborodott a póló alatt. Xiao Zhan reszketve fogta át a hasát, és felhúzta a lábát. Fejét hátra hajtva meztelen mellkasához simult, mire fájdalmasan felnyögött.

A társa iránt érzett aggodalom jeges marokként szorongatta a gyomrát. Remegő tenyerét a pulóver alatt, a hasára csúsztatta és óvatos mozdulatokkal masszírozni kezdte gömbölyödő pocakjának oldalát és alhasát, amire Xiao Zhan egy újabb nyögéssel válaszolt. De ez már jobban hasonlított egy elégedett – és kényeztetett – nyögéshez. A hajnali csendben Xiao Zhan légzésére koncentrált, szabályos szívverésére és a homlokán át-átszaladó ráncokra. Ujjai bizseregtek, ahogy lefelé vándoroltak pocakjának lágy domborulatán. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy még közelebb vonja magához, ajkát selymes nyakához szorítsa, és magába szívja természetes, éjjelnyíló lótuszvirág illatát, amit a terhesség édes illata, csak még ellenállhatatlanabbá tett.